A heinleini hagyományok útját járó szerző debütáló regénye némi késéssel ugyan, de megérkezett hozzánk is, és rögvest ismertető kerekedett belőle. Az akciósabb scifi rajongói örvendhetnek, az űrflották mundérja ismét visszanyerte régi vonzerejét. Csillagközi katonák, ezúttal kicsit másképpen. brainoiz véleményez.

•

“A hetvenötödik születésnapomon két dolgot tettem. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a seregbe.”

A csillagközi háborúskodás és a roppant flottahajókon zajló obsitosélet viszonylag stabilnak mondható toposza a science-fictionnek. A trend legismertebb képviselője talán Robert Heinlein Starship Troopers / Csillagközi invázió című regénye és Joe Haldeman Örök háború-sorozata, de ha azokat a műveket is idevesszük, amelyek nem a galaktikus háború közepén, hanem a háttere előtt játszódnak (kicsit más hangsúlyokkal ugyan, de Orson Scott Card Végjáték című regénye vagy a hazai merítésből Gáspár András Kiálts farkast! című scifije ilyen), akkor még szélesebb a paletta. A 2005-ös Old Man’s War ízig-vérig csillagközi katonásdi, hi-tech fegyverekkel, idegen és agresszív kultúrákkal meg rengeteg csatával.

A regény alapszituációja szerint hiába köszöntött be az a régóta várt kor, amikor az emberiség távoli naprendszereket kolonizál és már felvette a kapcsolatot különböző idegen civilizációkkal, igazságtalan módon éppen a Föld lakói számára csak a katonáskodás vagy a telepeslét az egyetlen út a csillagokba… és egyik esetben sem térhetnek vissza soha többé. Az emberekből álló Gyarmati Tanács karanténba zárta saját szülőbolygóját és elszigetelte az egész világegyetemtől.

A regény főhőse és narrátora, John Perry hetvenöt éves korára lassan teljesen egyedül maradt. A fia régen felnőtt, a felesége meghalt, barátai nincsenek. Ráadásul bármennyire is kitolódott az emberi élet határa, az öregkorral járó nyavalyák legfeljebb ideig-óráig orvosolhatóak, éppen ezért olyan csábító a Gyarmati Flotta toborzási ajánlata… ami kizárólag az idős generációnak szól.

Perry a szokott menetrendnek megfelelően már évekkel ezelőtt aláírta a szükséges papírokat, és most dönt úgy, hogy él a lehetőséggel. Nem mintha akár ő, akár a többi újoncjelölt tudná, pontosan mire vállalkozik. A Flottának bevallottan olyan katonákra van szüksége, akik egy egész emberöltő tapasztalatával bírnak, ez esetben viszont csak rendelkezniük kell azzal a technológiával, ami egyáltalán lehetővé teszi, hogy a frissen toborzottak kivénhedt szervezete bírja a strapát. Csak azt nem tudja egyetlen földlakó sem, mi is fog történni velük a flottánál… egészen addig, amíg be nem hajózzák őket. És nem teljesen azt kapják, amire számítottak.

John Scalzi debütáló regénye, ami a legjobb új szerzőnek járó John W. Cambell díjat érdemelte ki a tengerentúlon, bevált receptet követ. Vannak benne tökös űrtengerészgyalogosok, évszázadok óta tartó bolygóközi háborúskodás, komor csillaghajók és véres bevetések. Meg rengeteg agresszív idegen faj – itt aztán nincsen békés galaktikus tanács vagy star trekesen meggyűrt homlokú, jámbor népek. Ebben az univerzumban minden kultúra legalább ugyanolyan agresszíven terjeszkedik, mint az ember.

Az Old Man’s War sztorijáról viszonylag keveset érdemes mondani, mert azzal elvész az élménye, milyen Perryvel együtt felfedezni a Földön kívüli világot. Maradjunk abban, hogy a történet nem különösebben bonyolult (és nem is túl hosszú) és a szerző tényleg nagyon sokat köszönhet Robert A. Heinlennek (annak rendje és módja szerint köszönetet is mond neki). A regény szerintem bizony szempontból tekinthető a Starship Troopers 21. századi változatának, ahol a jövőképbe már beépült a korunk technológiájának továbbgondolt változata (élen mindennel, ami „nano”-val kezdődik); a kedvencem a MSN agyba ültetett változata, a BrainPal™ és annak sokféle kihasználási módja. Viszont nem kópiáról van szó: az alapötlet megtekerésével, azaz a „vén kriplik” (ahogyan Perry és új barátai nevezik magukat) szerepeltetésével kicsit más szemszögből láttatja az egész háborút.

“Ebben nem volt semmi személyes. A három másik újonc, Watson, Gaiman és McKean ugyanilyen elbánásban részesült…”

Azt mindenképpen fontos megjegyezni, hogy a külsőségeket leszámítva alapvető különbségek vannak Heinlein és Scalzi regénye között. A Csillagközi inváziót már a megjelenése után rengeteg kritika érte azért, mert sokan katonapárti, kommunistaellenes nézetek kivetülését látták benne, ami felmagasztalta a militarista társadalmat. Scalzinál ez egyáltalán nem jellemző, sőt némi moralizálással érinti a háborúskodás embertelenségét is, ezt viszont – hogy a másik előképtől is eltávolítsuk kicsit – nem domborítja ki annyira, mint az Örök háború (amit gyakran tartanak ellen-Starship Troopersnek, bár inkább Haldeman vietnámi szolgálatából táplálkozhat). Végig az az érzésem volt, hogy ott dereng a regény mögött az iraki háború, de lehet, hogy csak a korszellem mondatja ezt velem, mert most egyetlen példát nem tudnék erre mondani.

Összességében az Old Man’s War pörgős, jól megírt akcióscifi, sok ötlettel és konkrét kikacsintásokkal a műfaj elvárt kliséire. Tetszett, de nem fogja megváltani a műfajt (talán nem is akarja), főleg azért, mert ennél talán többet ki lehetett volna hozni az öregemberes alapötletből. De tény, hogy remekül viszi tovább a military sci-fi hagyományait – és nem elhanyagolandó módon igencsak olvastatja magát. 2006-ban megjelent egy viszonylag laza szállal kapcsolódó regény, a The Ghost Brigades, 2007-ben pedig a közvetlen folytatás, a The Last Colony.

Ajánlott link: a szerző honlapja