Íme, egy klasszikus túlélőhorror a 19. századból: grandiózus tervet dédelgető parancsnok, jégbe fagyott hajók, sarkköri éjszaka, egymás után pusztuló tengerészek és valamilyen megmagyarázhatatlan, gyilkos jelenlét odakint a viharban. Simmons ismét a valós és a fiktív határmezsgyéjére megy felfedezni, flynn pedig naplót ír az expedícióról.

•

A The Terror ismét egy olyan regény, amelyben Dan Simmons jó szokása szerint elhagyja a sci-fi határait, és átruccan más műfajokba [lásd még a Káli dala vagy a Drood című regények ismertetőjét az endlessen – a szerk]. A könyv a legendás északnyugati átjárót kereső Sir John Franklin kapitány tragikus expedícióját mutatja be, már ami mindmáig köztudott belőle, a jókora üres hézagokat pedig a saját képzeletével töltötte ki a szerző. Ha mindenképpen definiálni akarjuk, akkor egy történelmi regénnyel van dolgunk, amiben olykor találhatóak horrorelemek is.

1845-ben Franklin irányítása alatt két hajó – az Erebus és a Terror – indult útnak Londonból 134 emberrel a fedélzeten, hogy megtalálják az Atlanti- és a Csendes-óceán közötti tengeri átjárót. Erre a tizenkilencedik század során többen is vállalkoztak, bár sikertelenül, a szóban forgó kaland azonban igazi katasztrófába torkollott: a felfedezőknek minden korábbinál hidegebb téllel kellett szembenézniük, ráadásul 1846-ban el sem jött a nyár, így a hajók a kanadai Viktória-szorosban, a Vilmos király-sziget közelében a jég fogságába estek. Annyit tudunk a későbbi mentő- és kutatóexpedíciók eredményeiből, hogy 1848 áprilisában a betegségek és még ki tudja, mi miatt jócskán megfogyatkozott legénység – maga Franklin 1847. június 11-én hunyt el – elhagyta a hajókat és a szárazföldön dél felé indult, a legközelebbi lakott területtől viszont több száz kilométer választotta el őket. A felfedezőutat senki sem élte túl; ez volt az egyik első tragédia, amivel a brit média hosszú időn át komolyan foglalkozott.

Simmons tisztelettudó távolságtartással és hajónaplókat idéző pontossággal kíséri végig a legénység három együtt töltött évét, narrációban sok hasonlóságot mutatva például Neal Stephenson Barokk-ciklusával. Mindvégig hű marad a történelmi tényekhez, emellett azonban sok helyen szabadjára engedi képzeletét, és a horrorelemek bevonásával teremti meg a saját teóriáját, amely megmagyarázná, valójában mi is történhetett a legénységgel a világ feltáratlan szegletében. Simmons regényében nem csak a skorbut, tüdőgyulladás, tuberkulózis és ólommérgezés tizedeli a tengerészeket, hanem időnként egy ép ésszel felfoghatatlan, természetfeletti szörnyeteg vadássza le az embereket, napról napra rettegésben tartva a többieket. A lényt jobbára „a dolognak” hívják a fedélzeten, de idővel néha emlegetik Rettenetként is – angolul The Terror –, miután megszállottan elkezdenek hinni abban, hogy az az eszkimó boszorkány idézte rájuk, akit az egyik rövidebb szárazföldi felderítőút eredményeként mentettek meg, és fogadtak be maguk közé.

Noha a horrorzsánerben sokszor fontos kérdés a túlélés, illetve annak az ára, a The Terrorból ez jobbára hiányzik, hiszen a szerző a fantasztikus elemek mellett végig törekszik történelmi hűségre. Helyette sokkal nagyobb hangsúlyt kap az a kérdés, miként lehetséges hónapokon át úgy élni, hogy az ember közben végig tudja, előbb vagy utóbb, de meg fog halni, hiszen vagy a kifogyó élelmiszerkészlet, vagy a betegségek, a farkasordító hideg, esetleg maga a szörnyeteg fog végezni vele. A cselekményt több szereplő szemszögéből követhetjük végig: ilyen például Francis Crozier, a Terror parancsnoka, John Irving, a Terror egyik hadnagya, Harry D. S. Goodsir, az Erebus egyik sebészasszisztense, valamint több egyéb tiszt, közlegény, jégmester, vagy más poszton szolgáló tengerészek, és természetesen egy rövid időre maga Sir John Franklin is.

Simmons nagyon érzékletesen írja le az északi-sarkköri hideget, gyakran borzasztóbb ellenséget teremtve a képzelete szülte Rettenetnél. Az élettelen nihilben tomboló elektromos viharok és mennydörgő villámcsapások, valamint a szüntelen mozgó jég és a repedésekben ki-be járkáló vad szelek eposzi háborúja nem csak a két hajó legénységét, hanem az olvasót is a természetfeletti erők tehetetlen, kiszolgáltatott megfigyelőjévé teszi. Bármelyik pillanatban elszabadulhat a pokol, bármikor történhet valami emberi mértékkel felfoghatatlan jelenség, amit legfeljebb egy darabig lehet csak túlélni.

Ezekben a szándékosan hosszúra hagyott, végtelen magányt árasztó leírásokban pedig kifejezetten ijesztő, amikor hirtelen betoppan a Rettenet, és megkezdi ösztönös, állati pusztítását. Már éppen kezdenénk azonosulni a szereplőkkel, és sikerül valamennyire megszokni a nem embernek való környezetet, de egyszer csak a semmiből előtűnik Simmons megmagyarázhatatlan, brutális teremtménye, és nekiáll széttépni minden élőlényt. Nem véletlen, ha a jelenetek közben gyakorta beugrik a Hyperionok Shrike-ja, vagy Caliban az Ilium/Olymposból; Simmons nem csak elpusztíthatatlan szörnyalakot teremt itt is, hanem jó szokása szerint a rém alakjában ismét irodalmi nagyságokra utal – esetünkben Edgar Allan Poe-ra –, és tudósokra – például Charles Darwinra.

Konklúzió: kíméletlen olvasmány a The Terror. A szépirodalmi aprólékossággal és elképesztő szókinccsel megalkotott szüntelen tél magányosságot ébresztő leírásai, illetve a gyomorforgató jelenetek mellett a hossza is igazi kihívást jelent, hiszen majdnem 800 oldal. Mindazonáltal a Hyperion-cikluson – és esetleg az Ilium/Olympos duplaregényen – edződött Simmons-rajongóknak ez utóbbi már könnyen vehető akadály, a többi pedig ízlés kérdése. Ez nem az a regény, amit az ember gyorsan bedarál, sőt az első felében sokszor kifejezetten nem olvastatja magát. A The Terrorban az olvasó épp úgy ki van téve minden természeti és természetfeletti borzalomnak, mint a két hajó legénysége, így minden azon múlik, hogy képes-e kitartani mellettük a legvégsőkig. Esti olvasmányként hosszú heteken át kitartó, nehéz, de jó könyv.

Utóirat: aki bővebben szeretne olvasni Sir John Franklin expedíciójáról, az könnyedén megteheti magyarul is. Az idevágó magyar Wikipedia-oldalon meglepően részletesen írnak róla, a nyelvet jobban ismerők pedig egy kicsivel többet olvashatnak róla az angolon.