Warren Ellis: Global Frequency

Posted In: comic, Warren Ellis

Megtébolyodott szuperkatonák, rádión érkező földönkívüli invázió, féreglyukat nyitó ex-ügynökök, és számtalan egyéb apróság, amivel a Global Frequency nevű titkos szervezetnek napi szinten kell megküzdenie. Warren Ellis tíz éves képregénysorozata ma is ugyanolyan szórakoztató, mint megjelenése idején, Jack ismertetője pedig azoknak is kedvet hozhat az olvasáshoz, akik akkoriban lemaradtak róla.

Van egy Alan Moore-idézet, amit olykor elmotyogok magamban, ha a birkaság kezd túl sok lenni körülöttem (esetleg valaki a Cion bölcseit vagy a Bilderberg-csoportot hozza szóba):

A legfontosabb, amire rájöttem az összeesküvéselméletekkel kapcsolatban, hogy kitalálóik valójában csak a biztonságérzet miatt hisznek bennük. Az a helyzet, hogy a világon káosz van. Nincs zsidóbankár-összeesküvés, nem irányítanak minket szürke ufók vagy háromméteres gyíkfélék egy  másik dimenzióból. Az igazság sokkal ijesztőbb: nincs felsőbbrendű erő, senki sem áll a kormánynál.

Engem ez megnyugtat. Ugyanezt az elvet követve sajnos azt sem hihetem, hogy valaki vigyáz rám (ld. Isten, Batman vagy az anyukám, csökkenő valószínűtlenségi sorrendben), úgy általában. De persze az azért jó lenne, ha valaki fedezné a hátam. Nem feltétlenül csak az  enyémet, hanem úgy általában az emberi hátakat. Ha a csúnya bácsik kezére csapna. Egy hozzáértő. Aki tudja, hova és mekkorát kell csapni. És jó a dumája. John McClane.

Komolyra fordítva a szót (de csak kicsivel komolyabbra, mégis egy scifi-thriller képregényt tárgyalunk), a fenti jószolgálati tevékenységhez azért szükséges bizonyos emberi és anyagi erőforrás: szakemberek és pénz. Sok szakember, és sok pénz. Kapcsolatok. Az a “harcirepülő-ezredet pattintok le az égből” kategória. Kerülni kell a bürokratikus szerveződést, elvégre az csak gond és baj forrása lehet. Információ.

Körülbelül ez lehetett a bevásárlólistán, amikor Warren Ellis nekiült a Global Frequency megírásának: a titkos szervezet, amely óv és véd – némiképp hatásosabban, mint az ENSZ-kéksapkások vagy a Médecins Sans Frontières, akik, lássuk be, nem sokat tudnának kezdeni egy ex-szovjet ügynökkel, aki San Franciscóból akar féreglyukat nyitni egy ex-szovjet atombombára, vagy éppen azokkal a japán sebészekkel, akik kicsit megőrültek az ideggáztól, és az emberi testek belsejének (és -ből) emelnek katedrálist.

Az igazán érdekes – legalábbis számomra – az egészben nem is a játszadozás  az ilyen-olyan kormányprojektek félre- vagy túl jól sikerült eredményeivel és alanyaival, hanem a Global Frequency szerveződése és működése. A smart mob éppen a fent említett birka-viselkedés ellentéte: amikor a csorda egyes tagjai gondolkoznak és kommunikálnak egy közös cél érdekében, nem pedig vakon követik a leghangosabban ugató tag utasításait.

[Nem feltétlenül illik pont ide, de a jól kommunikáló, szervezetlen csoport viselkedésének kiszámíthatatlanságáról szól ez a prezentáció. Kattints, nézd végig, megvárlak.]

A Global Frequency tehát egy segélyszervezet, amelyet műholdas telefonokkal és központosított adatfeldolgozással működtetnek. A főnök Miranda Zero, titánkemény exkém, et cetera. Jobbkeze Aleph, egy földalatti bunkerben üldögélő huszonéves hipster csaj, aki láthatóan sosem alszik és adatokból táplálkozik, a szervezet pedig hozzávetőleg 1001 hozzáértő tagot számlál: a húrelmélettől a zongorahúrral való gyilkolásig mindenre akad szakember. Az “ezeregy” fő elvileg állandó, de a tagoknak van egy rossz szokásuk. Néha feláldozzák magukat bizonyos helyzetekben. Ilyenkor persze pótolják őket, Miranda Zero jelenik meg az utódnál egy visszautasíthatatlan ajánlattal és a szolgálati műholdas telefonnal, de a két esemény között a jól hangzó 1001 nem stimmel. Arra is rá kellett jönnöm, hogy a karakterek elég kétdimenziósak. Ez nem feltétlenül probléma: az epizodistáknál tulajdonképpen kötelező, Miranda Zerónál és Alephnél pedig épp csak észrevehető: maguk a sztorik, a tempó és a jó duma sokkal inkább előtérben van. Az egyes epizódok úgy működnek, mint a Gömb Michael Crichtontól, azaz kapunk egy híradóban sosem látható, felborított alaphelyzetet, amire bevonnak egy vagy több színes karaktert (legyen az kiborg CIA-ügynök, űrhajót építő magánember vagy biszex mém-kutató), akik aztán feszített tempóban megoldják a gondot. Elég jó érzés befejezni egy-egy sztorit, elmondom. Ó, az emberiség. Ó, az emberség.

Minden egyes füzetet más rajzoló készített, így az egyes történetekhez hozzátesz a rajzstílus; a letisztult, jól elválasztható színek vagy a vízfestékesen megfolyó képek sokat adnak a hangulathoz és segítenek elválasztani egymástól a tizenkét kalandot. Sokkal hosszabban nem is lehetett volna folytatni ezt a képregényt. Mivel sorozatszerűen épül fel, utolérte volna az összes sorozat végzete, és az újrafelhasznált- és töltelékötletek előbb-utóbb beverekedték volna magukat egy kreativitásban szegényebb időszakban, vagy egyszerűen csak elfogyott volna a lendület, hogy megjelenjen egy silány főgonosz, aki nagy valószínűséggel csak kiemeli, nem pedig 3D-re fújja a kétdimenziósságot. Esetleg pont Miranda Zero volt fickója. Még elgondolni is rossz.

A végére hagytuk a nyalánkságot: 2005-ben aztán Mark Burnett tévés producer próbálta felhasználni az alapötletet, de a terv végül megbukott, így a Global Frequency-sorozatból mindössze a pilot készült el. Megtalálod a youtube-on. Mélázz el azon, hogy mennyire pöpec vagy nempöpec lett volna az első szezon, lájkold, kommentálj. Beszélj és hallgass meg másokat. Jót fog tenni.

Linkajánló

Itt pedig brainoiz ismertetője (két másik Ellis-projekt zanzájával együtt) még 2004 környékéről, amikor úgy tűnt, több rész és tévésorozat is készül a képregényből.