Vegyünk egy jégmezőre épített metropoliszt a fiktív 20. század legelejéről, tegyünk bele csőpostát, fekete léghajókat, elektromosságot, titkosrendőröket és tucatnyi más, ötletes apróságot, mindezt egy angolul író francia szerzőtől, máris megkaptuk a tökéletesen endless-kompatibilis regény receptjét. Norfren ismertetőjéből kiderül, mi lehet a steampunkon túl.

•

„New Venice, az Északi-sark gyöngye – jégpaloták és pneumatikus csővasutak, csodaszép szángondolák és elegáns viktoriánus öltözékek, hosszú éjszakák, rövid nappalok és a kristályként csillogó jég végtelen látványa… szikrázó, befagyott csatornák, káprázatos jégcsipkés épületek, elegáns szánok és ötletes technológia, zene, irodalom…” – ezzel a rövid összegzéssel indít a regény fülszövege, amiből egyúttal azt is megtudhatjuk, hogy az alternatív 1908-ba helyezett történet valahol Kanada sarki szigetlabirintusában játszódik (bár végig tisztázatlan marad, van-e bármi köze is Kanadához). A francia szerző könyve egyébként nem fordítás, egyből a szerző második nyelvén született, ezt nem egy angol ismertetés felemlegeti, amikor a stílust feldicsérve egyúttal „szokatlan” szókapcsolatokra is utal.

A hó és jég volt az egyik ok, amiért megakadt a figyelmem a rövid könyvismertetőkön, és én sem állhattam meg, hogy ne ezzel kezdjem. Kedvelem az ilyen környezetet, az Ursula Le Guin teremtette Tél bolygó (A sötétség balkeze) mindmáig az egyik kedvencem. Talán még Verne sarkutazós könyveivel kezdődött a dolog, meg az is nyom valamennyit a latban, hogy több évet lehúztam Skandináviában, ahol a média nem harsog vészhelyzetről -15 fok esetén, mint nálunk február elején. De vissza a könyvhöz, aminek olvasása közben két klasszikus alkotás is óhatatlanul előtolakszik: Fritz Lang Metropolisa és az Orwell-féle 1984.

New Venice kifejezetten érdekes hely. A misztikus Hét Alvó alapította, akik a mendemondák szerint kriogén tartályokban várnak a visszatérésre. A várost jelenleg az autokrata Hetek Tanácsa irányítja vasmarokkal és az Éjszakai Úriembereknek (Gentlemen of the Night) nevezett titkosrendőrség segítségével. Ők csakugyan úriemberek, akcióikat és kihallgatásaikat mélyenszántó viktoriánus udvariassággal hajtják végre. A városnak a csatornákon és hidakon kívül nem sok köze van az igazi Velencéhez. Sokkal inkább olyannak tűnik, mintha egy angol város és a már említett Metropolis keverékét áthelyezték volna az Északi-sark közelébe, némi német jugend-stílussal nyakon öntve, a lakosság pedig a hagyományos brit kocsmák helyett inkább az underground klubokat és bárokat látogatja, ahol proto-rock zenekarok és énekesek szórakoztatják a kábítószerező bohémokat és egyéb népséget, de nyitva állnak a bordélyok is, ahová a nyugati stílusú élvezkedés mellé begyűrűzött néhány speciális inuit, azaz eszkimó különlegesség is. A napfény nélküli sarki télben a gázlámpás utcákat taxik és mentők helyett persze taxiszánok és mentőszánok járják, a kapcsolattartásban a pneumatikus csőposta a legfontosabb. A steampunk környezet és kelléktár tehát megvan, de hogy ez a gőzfelhős egyveleg még eklektikusabb legyen, a színen felbukkannak még a szüfrazsett mozgalom harcos női és az Oroszországból származó anarchisták is, nem is említve a sámánizmusra és természetfölötti jelenésekre utaló jeleket. Az eklektikus helyett talán a szürreális szó jobban illene a műre. A kábítószerek, a legális és illegális tudatmódosító és hallucinogén anyagok a mindennapi élet tartozékai. Steampunk ide vagy oda, a gőzkorszakon már jórészt túl vannak, minden pneumatikus vagy elektromos, a léghajókat hidrogén helyett egy még könnyebb éteri anyaggal fújják fel, a villanymotoros hajtóművek akkumulátorait a sarki fényből nyert árammal töltik. Nem is rossz. Valtat azonban a technikával csínján bánik, csak annyit mutat, amennyi okvetlenül szükséges.

A kanyargós és egy-két mondatban nehezen összegezhető történet azzal kezdődik, hogy a város Szemetesei (akik szinte érinthetetlen kasztot alkotnak) egy elhagyott szánt találnak, benne egy rég halott asszonnyal és egy furcsa tükörrel, aminek a hátuljára egyszavas, érthetetlen üzenetet írtak… A város fölött ismeretlen, titokzatos fekete léghajó jelenik meg, a katonaság nem akarja provokálni… Inuit küldöttség érkezik a város erődjébe, tiltakoznak, hogy a katonák szórakozásból túl sokat vadásznak… A regény története két barát körül bonyolódik, Brentford Orsini és Gabriel d’Allier felváltva szerepelnek a fejezetekben. Az arisztokrata Brentford gróf mérnökember és a városi Melegház hálózat vezetője. Gabriel üres pénztárcájú lecsúszott nemes, és bár professzor az egyetemen, leginkább a szeretők és a bohém környezet, a zene, a drogok érdeklik. Mindketten az Éjszakai Úriemberek figyelmébe kerülnek, főleg Brentford, mivel bár nincs közvetlen bizonyíték ellene, őt vélik egy kormányellenes és titokban terjesztett könyv szerzőjének. Hamarosan egyre több jel utal arra, hogy közel sincs minden rendben, New Venice-ben „a helyzet fokozódik”. Csetepaték az elégedetlenkedő inuitokkal, tüntető szüfrazsettek, egy ártatlan zenés felvonuláson a hatalomnak nem tetsző transzparensek tűnnek fel. Az eseményekbe egyre jobban belebonyolódó két főhős körül mind jobban szorul a hurok, a segítség egészen váratlan irányból, Brentford egy évekkel korábban meghalt szeretőjétől érkezik hallucinációk, jelenések formájában, és egy találkozóra invitálja a férfit a semmi közepére, az Északi-sarkra.

Az első egy-két fejezetet még amolyan lassú-víz-partot-mos érzéssel olvastam, a könyv azonban hamarosan átlépett a „letehetetlen” kategóriába. A csúcspontot úgy a kétharmadán érte el, utána kicsit visszaesett és zilálttá vált, talán túl sok új szereplő lépett be, de a végére ismét kikerekedett. A könyvet a legtöbb terjesztő nyilván szinte automatikusan beteszi a science-fiction skatulyába, pedig közel sem az a szokásos értelemben, hasonlóképpen kilóg a steampunk amúgy is nehezen kordában tartható sikamlós keretei közül. Társadalmi regény, egy zsarnok vezetés megdöntésének története? Igen, bár az 1984 sokkal inkább az, sokkal lényegre törőbben, keményebben kezeli a témát. Valtat története puhább és csatangolóbb, csupán egy jó, szórakoztató olvasmány akar lenni. Nagyobb hasonlítgatást csinálni értelmetlen, hiszen az 1984 egy jövőbeli disztópia, míg Valtat visszakanyarodó könyve egy már ismert múlt mellé teremt egy párhuzamosat.

A szerző stílusa helyenként elképesztő: néha álomszerű jelenetekkel, meglepő hasonlatokkal, fordulatokkal, szokatlan helyzetekkel játszik. Akció- vagy kémregénybe illő oldalakat több oldalas eszmefuttatások követnek, ezekről néha nem lehet tudni, látomások vagy természetfölötti történések leírásai-e, hogy aztán ismét a valóságba csöppenjünk vissza és valamelyik szereplő egy kórházi szemétledobón át meneküljön el a titkosrendőrség elől, vagy egy meztelen korcsolyázás után a barátnőjével szeretkezzen a jég hátán. Nem angol anyanyelvű lévén stilisztikai dolgokba nem kontárkodnék bele, de azért még nekem is egyértelmű, hogy gyakran érződik az egykori viktoriánus hangnem. Valtat játszik a szavakkal, gyakran kever inuit szavakat a szövegbe, és újakat alkot, mint „articocracy” , „poletics”, „pornopera”, stb.

Befejezésként tehát az ajánlás:

• A könyvet nem ajánlom a kemény sci-fi kedvelőinek, valamint azoknak sem, akiknek egy 45 percnél hosszabb film már unalmas, főleg ha nincs benne öt percenként egy autós üldözés, lövöldözés vagy baltás darabolás;

• A könyvet mindazoknak ajánlom, akik szeretik a rafinált és hosszan bonyolódó cselekményfonalat, ahol a szerző a meghökkentő fordulatokon túl nem fukarkodik a részletes leírásokkal sem.

Linkajánló:

Az amazonra készült némafilmes hangulatú könyvtrailer