Az endless kifejezetten remek dolognak tartja az utóbbi évek Sherlock Holmes-újraértelmezéseit, ezért egyértelmű volt, hogy amint a Guy Ritchie-film és a BBC modern korba helyezett sorozata folytatást kap, mi ismét különleges szakértőnket állítjuk rá az ügyre. A stúdió meg a tévécsatorna megfelelő időzítésének hála Jack egyszerre rögtön két mesterdetektívet vizsgálhat a nagyítója alatt.

•

Jó idők járnak a Sherlock Holmes rajongókra; nagyjából egyszerre jött ki az amerikai film és az angol sorozat folytatása. Valamelyik csak bejön. A kettő egyszerre nem fog, vagy legalábbis nem ugyanúgy/ugyanolyan mértékben.

A film… a film alapvetően egy franchise megalapozása: ismét  megkapjuk a steampunk detektívet, a dübörgő tempót, a belassításokat, és annyi okos kis játékszert, hogy az Edwardian Ball-rajongók menten összecsurrantják magukat. 1891-et írunk (a való világban Viktória királynő még tíz évig üldögélt terebélyes… trónján), és jár még hozzá egy világra szóló bűnöző és egy világra szóló bűntény. Pók meg a hálója. Indiában egy halott, Párizsban egy halott – és mindegyikük egyetlen ember miatt pusztult el. Az illető Moriarty professzor. Matematikus. Némiképp lenyűgözőbb, mint mondjuk Zipernowsky Károly, de inkább csak a szakáll miatt. Tulajdonképpen egy meglehetősen jellegtelen brit színészt sikerült találni Moriarty szerepére Brad Pitt helyett. Ó, Brad Pitt. Bár őt láttuk volna, mint a másik szeretetre méltó csirkefogót – gyakorlatilag megduplázta volna a film karaktereinek kumulált hatását. Ugyanis minden látványos robbanás, minden fegyver (és a fegyverek, azok aztán nem semmik) sem tudta feledtetni az egyetlen kínzó hiányosságot, hogy nem igazán kapott szerepet a produkcióban az ún. színészi játék. Az egyetlen látványos megnyilvánulás Stephen Fry meztelen antréja volt, mert azt azért sejteni lehetett, hogy Robert Downey Jr. legalább egyszer megjelenik félmeztelenül, és hozza a szeretnivaló csirkefogó figuráját. Amit tud. Jól. Tud mást is, de azt nem kérte tőle senki – ezért lehetett talán érezni rajta némi unalmat. Mindenki máson végighaladt a gőzhenger (no pun intended): senki nem kapott annyi időt a kamera előtt, hogy némi 3D-t tudjon fújni a karakterébe. Elvitték a filmet a bizgentyűk.

A bizgentyűk egyébként pöpecek voltak. A kontaktlencsére nem is mondok semmit, nézd meg a wikipédián: 1891-ben már voltak kezdetleges próbálkozások, a taglalt sebészeti beavatkozások is okék lehetnek akár…  de például a réz hangtompítós mesterlövészpuska azért egy kicsit “naaa” volt (aki nem állt meg a most karácsonykor is leadott osztrák-német romantikus film végénél, tudhatja, hogy Sissit, a magyarok királynőjét 1898-ban egy rozsdás reszelővel merényelték halálra, vagy mehetünk akár Ferenc Ferdinándig; a korabeli merénylők nem voltak elitkatonák). De említhetném Dr. Watson nagyjelenetét a könnyűgéppuskával. Úgy éljek, a Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső villant be.

“Dog: What the fuck is that?
Mickey: It’s me Bren gun.”

Azt sem bírták ki, hogy az el-elcsöppentett viccecskéket ne küldjék meg egy szép színes slusszpoénnal a végére. Lesz harmadik rész, biztosan.
Azért nézhető. Szórakozni fogsz. És randifilmnek tökéletes.
A sorozat… a sorozat tulajdonképpen egy franchise megalapozása: megkapjuk ismét a szikár, savószín britet, a mai Londont és a hullámvölgyet a második epizódban, de a készítők ésszel élnek. Kezdve azzal, hogy állványra helyezték a kamerát. A szereposztásra sem lehet panasz; a fix szereplők mellé elég jól válogattak epizodistákat. Irene Adler (esetünkben hivatásos, szakmájában keresett domina) meglehetősen nyami, és elhiszünk róla, hogy neki, vele mindent – a film Rachel McAdamsét úgy nyomná le, mint a rajzszeget (pedig a színésznő, Lara Pulver még egyáltalán nem tartozik a veteránok közé – a szerk.) Ha már itt tartunk, Moriarty szerepét is egy tehetséges gyerekre osztották: az első szezonban mindösszesen kilenc percre megjelenő nyálas, tenyérbemászó főgonosz-jelöltből igazi pszichopata gennygóccá gyúrta ki magát. Öröm nézni, hogyan ugráltatja Holmest. Aki le van maradva.
Nem mintha ezt meg lehetne oldani bármi más módon: a krimi már csak olyan, hogy előbb jön a bűncselekmény, ilyen-olyan csínytevés, és csak aztán lehet ráereszteni a szervet. Így megy ez az összes Helyszínelők-epizódban is, kivéve, ha gonosz, Amerika-ellenes kecskepásztorokról van szó.

A sorozat másik nagy pozitívuma a feszes történetszövés, és az újabb és újabb csavarok sora. Ez különösen az egyes epizódok kilencven perces hossza miatt fegyvertény: negyven percet akárki meg tud tölteni, de másfél órát – sőt, háromszor másfél órát kifaragni nem olyan egyszerű. Talán ezért volt megint probléma a második epizóddal, ami az első évad közepéhez hasonlóan szintén leült a padlóra, és felajánlotta, hogy inkább csak várjuk ki a végét. Habár ebben a részben aranyos ötlet volt, hogy a Sátán kutyáját feldolgozva azt a Russel Tovey-t válogatták ki az áldozat szerepére, aki a Being Human sorozatban a farkasembert játszotta. Ez és a féltucatnyi másik jóság azonban nem ért fel az első rész támasztotta magas elvárásokhoz. Na de aztán a harmadik.

Az első és harmadik rész ugyanis egyaránt gyors, tolja beléd az információt, a száraz humort, a bonyodalmat (a drámát, ó), amit aztán másnap bontogatni kezdesz gondolatban, és megtalálod a kilógó, a túl gyorsan vagy oktalanul elfércelt (felfejtett) szálakat – viszont megint csak a film az ellenpélda. A filmben nem voltak szálak. Ellenben ott volt Noomi Rapace. A sárkánytetoválásos csaj. Elvileg. Így utólag már nem vagyok biztos benne; nem hagyott mély nyomot. De akkor már a súlytalan női töltelékfigurákról szólva hadd csapjak egyet a sorozaton: Katherine Parkinson, az IT Crowd Jenje mély csalódást okozott.

Szóval a sorozat szintén nézhető. Szórakozni fogsz. És az elemzésére rá fogsz szánni vagy egy fél korsó sörnyi időt a haverjaiddal.