Aktuállis ismertetőnkben A Nagy Levin rábukkan a Nagy Kanadai Fantasy-Összeesküvésre, és eközben újabb, nálunk valószínűleg kevéssé ismert szerzőt mutat  be. Speciálisan kinevelt lovagok, kötetvégi meglepetések és fordulatos cselekmény!

•

 

Kanada különös hely – a fantasy szerzők szempontjából mindenképpen. Nem csak olyan tősgyökeres kanadaiak indulnak a zsánerben, mint Steven Erikson (Malazai Bukottak Regéje) és R. Scott Bakker (Prince of Nothing), hanem olyan „jöttmentek” is, amilyen a skót illetőségű Dave Duncan. A nagypapa korú Duncan becsületesen kitanulta a geológusszakmát a St. Andrews-on, aztán harminc éven át olajat keresett Kanadában: amikor pedig közeledni kezdtek a nyugdíjas évek, felcsapott írónak, hogy ezzel szórakoztassa magát és az unokáit, mellesleg pedig megéljen belőle, ha akad, akinek esetleg szintén tetszenek a könyvek.

Egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet nemrégiben a szerzőre és a Király Pengéinek történetére. Nagyon dicsérte, majd nem sokkal később – és nem egészen tőle függetlenül – egy másik barátom is úgy vélte, „ez tényleg jó”, úgyhogy fogtam magamat, és ha már a Jézuska Kindle-t hozott karácsonyra, gondoltam, teszek egy próbát Duncan bácsival.
Három kötet után pedig megállapíthatom: szívesen fizetem neki a nyugdíjszelvényen túli mellékest.

A Király Pengéi egy lovagrend neve, ami háromszázötven éve szolgálja a nevével is a lovagkort idéző Chivial királyait, Ranulf házát. Ide kerülnek azok a vásott kölykök, kisnemesi sarjak és utcagyerekek, akik tehetségeseknek tűnnek. A lovagrendben kiképzik őket mindenre, amit csak a király udvarában ténykedő testőrnek tudni kell, kitűnő vívókat és lovasokat nevelnek belőlük, itt-ott még némi mágiával is belenyúlnak a nevelésükbe, hogy kicsit gyorsabbak és erősebbek legyenek egy átlagembernél, majd a király egy szertartás során magához köti őket, esetleg ajándékba, jutalomként ad egyet-egyet közülük udvaroncainak, fontos embereinek. Az első kötetben (The Gilded Chain) egy ilyen Pengének az élettörténetét ismerhetjük meg, aki a nemzedéke legjobbjaként sokféle kalandot él át, míg végül – az erősen VIII. Henriket idéző – IV. Ambrose lordkancellárja lesz. De a történet még itt sem ér véget, sőt… itt kezdődik, mivel a könyv kétharmada visszaemlékezés, az utolsó része pedig Durendal – a főhős – utolsó, az egész királyság sorsára kiható nagy tettének elbeszélése.

A második és a harmadik kötet is ugyanezt a visszaemlékezéses technikát alkalmazza: a második kötetben (Lord of the Fire Lands) megismerkedhetünk az ország északi szomszédságában lévő Baelmark történetével és azzal, mi köze van uralkodójának a Király Pengéihez. Az ország régóta háborút vív a vikingekre emlékezető baelokkal, és lassan az olvasók számára is kiderülnek az okok, egyúttal kapunk egy izgalmas és fordulatos történetet, amelynek a végén bosszút áll a főszereplő… hogy jogosan-e, az pedig már az olvasó véleményétől függ.

Csakhogy a második kötet egészen másként ér véget, mint az első. És itt nem arra gondolok, hogy az idővonalban másként, hanem egészen más történik benne, mint amit az első kötetben megismertünk.

A harmadik kötet (Sky of Swords) IV. Ambrose lányának életét kíséri figyelemmel a már ismert, „először-emlékek-aztán-az-akció” módszerrel. Nem akarom elárulni a meglepetéseket, ezért csak annyit írok, hogy a trilógiák szokásos „a középső részben mindenkinek rossz, hogy a végén aztán örüljünk” mintáját megtörve az utolsó kötet a legkomorabb a Király Pengéinek történetében.

A három kötet főszereplője azonban valójában IV. Ambrose király, aki egyszer sem válik nézőpontkarakterré, mégis az ő tévedései és erényei viszik előre a cselekményt, ő a tengely, ami körül minden és mindenki forog. Duncan cselekedetei révén kitűnő érzékkel mutatja be az uralkodót, miközben egyszerre szórakoztató és hiteles világot fest az olvasó elé. Segíti ebben a jól kitalált és egyszerű mágiarendszer (a négy elem mellett négy virtuális elemet – szerelem, halál, idő, véletlen – használ), amelyet következetesen alkalmaz. Duncan egyben merész író is: a harmadik kötet nagy csavarja talán nem tetszik majd egyöntetűen mindenkinek, de azzal, hogy felrúgja az olvasó és író közötti kimondatlan megállapodások egyikét, csak még izgalmasabbá teszi a munkáját, jól példázva, milyen az, amikor az írók ügyesen és jól megválasztott mértékben sértik meg az alapszabályokat. Dicséretnek szánom, ha azt írom, hogy Duncan szövegei a régi Delfin-könyveket idézik, csak felnőttebb olvasók számára is szórakoztatók: fordulatos kalandregények, amelyek idősebbek számára is élvezhetőek a szereplők elé kerülő erkölcsi dilemmák miatt. Nem véletlen, hogy ugyanezen a világon játszódik egy tényleg ifjúságinak szánt trilógia is (King’s Daggers).

Duncan olvasmányosan ír (két hét alatt végeztem a három kötettel) és nem szaporítja a szót (a könyvei rendes méretűek, nem féltéglák, de nem is vékonyak). Készült még egy trilógia ezen a világon (A Chronicle of the King’s Blades): ez a következő tétel az olvasmánylistámon.