Képregénykonyha háziasszonyoknak, avagy hogyan készítsünk átütően sikeres, mégis egyedi sorozatot? Mai menünk egy régi cikk újramikrózva: Fell, képregény bukott nyomozóval, Warren Ellis-módra, köretként behavazott várossal, markánsan sötét mártásban tálalva. Főszakácsunk: el moreno.

•

Hogyan írjunk képregényt, avagy Warren Ellis „light”

Valaki minden bizonnyal felhívta már szeretett Warren Ellisünk figyelmét, hogy abból az ötletmennyiségből, amit ő egy füzetbe belepakol, más egy egész sorozat erejéig eléldegél. Persze nem ismeretlen ez a hozzáállás abban az iskolában, ahonnan Warren érkezett, hiszen Alan Moore és Neil Gaiman is előszeretettel kényeztetnek minket sziporkákkal gazdagon szervírozott történetekkel. Mindenesetre most az egyszer szöget üthetett szerzőnk fejébe, hogy mi lenne, ha tényleg csak néhány ötletből rakná össze a havi betevő képregényt. Persze ismét csak Alan Moore-i babérokra törve egyszerre írja párhuzamosan a szintén havi rendszerességgel megjelenő Desolation Jones-t, NextWave-et, és még néhány további füzetet — hogy az egyéb projektjeiről ne is beszéljünk —, ezért gyanús, hogy talán mégsem fogyott ki az ötletekből.

Sőt épp ellenkezőleg: a Fell maga a nagy dobás, amit egyszerre fogadott kétkedés és feszült várakozás (illetve szurkolás) mind a rajongók, mind pedig az alkotók és kiadók részéről. A Fell-nek otthont adó Image Comics ugyanis olyan formabontó vállalkozásba vágott, amikor zöld utat adott Ellis elképzelésének, amely esetében talán egyedül a szerzőpáros jelenthetett némi garanciát arra, hogy valóban életképes üzleti modell születik. A Fell ára ugyanis 1.99 dollár, amivel a tíz évvel ezelőtti árszínvonalat idézi meg, ugyanakkor egyáltalán nem tartalmaz reklámokat — azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki már többször megfogadta, hogy inkább a gyűjteményes kötetet veszi meg, mert abban nem kell a például a legújabb gagyifilm egész oldalas hirdetésével kizökkennem a hangulatból. Mivel Ellisnek kettős cél lebegett a szeme előtt, amikor életre hívta a sorozatot, nem csak egy elérhetőbb áron hozzáférhető sorozatról van szó, hanem egyben olyanról is, aminek minden egyes száma kompakt, önmagában élvezhető történetet kínál.

Ha ehhez hozzácsapjuk még a minden szám végén kötelező, több oldalnyi Warren Ellis-szövegelést — sajnos ennek jelentős hányada sokszor rajongói levelekből való szemezgetés — az egyes történetek alapjául szolgáló valódi történetekről, akkor igazán nehéz megérteni, ez miként lehetséges. Illetve lehet tippelni: egyrészt összesen 16 oldal a történet a szokásos 22 helyett, vagyis rövidebb sztorit kapunk az alacsonyabb árért, ráadásul a papír minősége véleményem szerint valamivel gyengébb, mint más hasonló füzeteknél szokásos (ugyanakkor viszont végig fényes felületű). Az előállítási költségek csökkentése mellett azonban mégis a fantasztikus eladási számok látszanak a valódi megfejtésnek, a Fell első néhány számából minden várakozáson felül sikerült eladni, az első epizód már a sokadik újranyomásnál járnak.

Na de elég a képregénypiaci okoskodásból, mit jelent mindez nekünk, olvasóknak? Leginkább egy „kétdekásra” emlékeztető, minimálisra csupaszított (némileg okkult) thriller-detektív képregényt, ami bár kicsit egyszerűbb, kicsit olcsóbb, gyorsan legurítja az ember, de ugyanolyan csúnyán tud ütni, mint bármelyik tömény.

Fell recept házi kisüstihez: Végy „a várostól” egy folyóval elválasztott, senki által nem szívlelt elhagyatott városrészt (ez Snowtown), ahol mindig rossz idő van, mállanak az épületek, az emberek mind őrültek, lecsúszott, kilátástalan roncsok, ahol az okkult dolgokba vetett hit elég erős ahhoz, hogy egy részeg estén a helyi bár pultoslánya (nevezd Maikónak és fűszerezd meg egy kis ázsiai származással) pusztán oltalmazó jelleggel megbillogozza az aznap megismert Richard Fell detektívet (legyen jóképű, higgadt, asszertív, jó megfigyelő és beszédkészségekkel megáldott, valószínűleg menő zsaru a hídon túlról, de valami sötét folt miatt a múltjában helyezzék át a snowtowni kapitánysághoz). Végy a 30 Days of Night-tal magának méltán hírnevet szerzett Ben Templesmith nevű rajzolót, hogy mindezt a lehető leglidércesebben és trippesen, ugyanakkor a történethez illeszkedő szikársággal vesse papírra. Forrás után lassú tűzön kevergetve ízesítsd egy titokzatos Nixon-álarcot viselő apácával, majd egy-egy, a valóságból merített kellően beteg esethez adagold módjával.

A Fell a gazdaságosság mintapéldája: minimális jellemábrázolás, egy kevés helyszínrajz, egy pöttynyi háttérutalás, a szálak leheletnyi továbbgombolyítása és egy darabka igazán durva eset, amire a történet épül. A Fell azonban pont attól jó, hogy így is működik. Éppen csak egy-két impresszionista ecsetvonás és már borzongunk is Snowtown nyomasztó világán. Ugyanakkor a szikárság és a spártaian egyszerű forma — minden oldal kilencosztatú négyzetrácsból áll, esetleg itt-ott néhány képkocka egyben, de minimum három kép oldalanként — a képregényírás iskolai tananyagként is működő példájává teszik.

Azóta megjelent az első nyolc részt gyűjteményes formában tartalmazó Fell Vol.1.: Feral City című kötet. Egyelőre nem lehet tudni, az alkotópáros meddig folytatja a „bukott” címszereplő Snowtown-beli pokoljárását, Ellis mindenesetre egyik megjegyzésben arra utalt, hogy egészen addig, amíg ki nem fogynak az ötletekből…

(Érdeklődők, szakmabeliek letölthetik a forgatókönyvet Ellis honlapjáról.)