Az endless történelmének első és rögtön rendhagyó számítógépes játékismertetője következik. Mielőtt azonban bárki a szívéhez kapna, végigjátszások és billentyűkombinációk helyett egy olyan játék bemutatása következik, ami közelebb áll egy önálló műalkotáshoz, mint egy kódhalmazhoz. A Max Payne sorozat második részében ugyanis akad bőven noir, képregény, szakadó eső, dögös történet és még dögösebb sidekick – tehát minden adott, hogy foglakozzunk vele az oldalon. A műfaj hagyományaihoz hűen új emberünk, Redguy hajtja végre a piszkos melót.

•

(Spoiler nincs. Olvashatjátok.)

Tegyük fel, hogy álmomban játékfejlesztő stúdió és játékszoftver-kiadó vagyok egyben. Mi a fontos egy számítógépes játékban? A grafikáért és a fizikáért felelős motor? Naná. Ha nem fejlődünk, megdöglünk. Különben is eljönne a Ragnarök, ha a szoftvergyártók egyszer nem vennék figyelembe a hardvergyártók érdekeit. A grafika? Hát hogyne. Ha egyszer az átlagjátékban már 2002-ben is élethűbb volt a víz, mint a Duna a Lánchídról nézve, nem engedhetjük meg magunknak, hogy lemaradjunk, mert a konkurencia poligononként kap minket széjjel. A sztori és a szövegek? Ne röhögtess! A célközönség jelentős része amúgy is félanalfabéta tini, francnak kell pénzt pazarolni ilyesmire? A motor megvásárlása és/vagy kifejlesztése, a grafika, a marketing és az egyéb apróságok tehát elviszik a költségvetés 99 százalékát. A fennmaradó egyet – ami még mindig van akkora összeg, hogy egy tehetséges szerzőnek tiszta lelkiismerettel felajánlhassuk honoráriumként – költhetjük tehát íróra, de akár meg is hívhatjuk belőle a teljes stábot egy trendi pizzériába három-négy alkalommal, hadd épüljön a csapatszellem!

El lehet töprengeni, többnyire melyik lehetőséget választják a fentiek közül a fejesek. Láthattunk már ugyan FPS-t jó forgatókönyvvel és jó szövegekkel – elég talán csak a Return to Castle Wolfensteint és a Call of Duty első részét említeni –, de fehér hollót még mindig nagyobb valószínűséggel kapunk BFG*-végre. A Max Payne 2. (The Fall of Max Payne) tehát egy ordas nagy kivétel, ezért érdemes bővebben kitérni rá.

Kezdjük például azzal, hogy ebben a játékban nem a megszokott ellenfelekkel találkozunk. Nincsenek földönkívüliek, fritzek, szellemek és robotok, de a stáblistában olvasható információk ellenére zombikra és démonokra nem vadászhatunk. Vannak ellenben overallos, bőrdzsekis, kommandósmellényes és öltönyös emberek, sőt akad ellenfél, aki elszabott, kék konfekciózakót hord. A helyszín sem egzotikus; New Yorknak hívják. Igaz, a pályák meglehetősen szokatlanok, elvégre lepukkant bérkaszárnyában és kórházban ritkán viháncolhattam mostanáig kedvenc tűzfegyvereimmel, de mivel e sorok írója tapasztalt FPS-fogyasztó, nem hozná igazán lázba egy telefonfülkét, sztriptízbárt vagy nyilvános vécét modellező pálya sem. Hogy mi tehát az, amiért érdemes pont ezt a lövöldözős játékot nyüstölni? A sztoriért és a szövegekért. Jegyezzük meg Sam Lake nevét! A fickó tud. Az ő New Yorkja noir. Itt esik. Mindig esik. Vagy az eső, vagy a hó. Basin City ehhez képest Honolulu. A helyieknek – legyenek akár zsaruk, sarki kurvák, háziasszonyok, gengszterek vagy karbantartók – életük van. Gondjaik, gondolataik és rossz szóvicceik. „The code is 667. The neighbour of the Beast. Get it?” (A kód 667. A Fenevad szomszédja. Érted?) Ha tehát idejekorán golyót eresztünk beléjük, a játék lényegétől fosztjuk meg magunkat. Ne tegyük! Hallgassuk végig szépen mondanivalójukat, és csakis utána lőjük halomra őket, ha pedig végeztünk a tárcserés szex kötelező gyakorlatával, bátran leülhetünk a számtalan helyen előforduló tévék egyike elé. Az adások élőben jönnek és pályáról pályára változnak. Akad Powerpuff Girls-re emlékeztető rajzfilmsorozat, „keményzsarus” esti show, art deco thriller, vérbeli pornó (cenzúrázva) és a személyes kedvencem, a Lords and Ladies, ez a XVIII. században játszódó szappanopera, tele a műfaj világi nagy közhelyeivel. Persze reklámozzák a luxuséttermet, ahol éppen aprítunk, továbbá azokat a lőfegyvereket és fájdalomcsillapítókat, amit magunk is felhasználunk, de nem ez a lényeg. (Jut eszembe, említettem már, hogy ebben a játékban nincsenek logikátlanul elszórt elsősegélycsomagok? Ha tüdőcsúcson lőttek, kapj be egy nyomorult aszpirint. Arra való. Néha találsz belőle, igaz, ritkábban, mint szeretnéd.)

Aztán van még bullet time effect, a Mátrixból jól ismert „belassult idő”. No igen. A játszhatóság kedvéért Max Payne, valamint szerelme és nemezise, a döbbenetesen jó seggű Mona Sax néha hihetetlen sebességre gyorsul (nálam jobb egérgomb), esélyt sem hagyva ezzel a rosszfiúknak. Hogyan és miért képesek erre? Franc se tudja, de szerencsére senki nem is próbálja megmagyarázni. Egyszerűen csak ennyire jók és kész.

Elérkeztünk tehát a karakterekhez. Hősünk, Max Payne egy kiégett zsaru, akinek aljas módon lemészárolták a családját [a bosszúllás rögös útját a nem kevésbé zseniális első részben járhattuk végig hősünkkel – a szerk.]. Lapozhatnánk, elvégre a daliás 1930-as évek óta tucatjával láthattunk ilyesmit, de állkapcsunk lezuhanása rögvest véget vet az unott ásításnak, amikor szembesülünk vele, hogy a mi Maxünk képes éjnek évadján szextelefonokat hívni, csak azért, hogy meghallgassa valaki. Bárki. Tulajdonképpen már a féktelen lövöldözés is alig-alig dobja fel. Még jó, hogy egy merő poligon. Mona Sax pedig egy bérgyilkosnő. Gátlások nélküli profi, akibe balszerencséjére hűsünk még a játék első epizódjában beleesett. Jó segge van. Hideg, mint a jég, de ha beszél, a békebeli idők búgó, femme fatale hangján teszi. (Említettem már, hogy jó segge van?) A fő attrakció pedig nem más, mint (dobpergés) Vladimir Lem, az orosz maffiózó, aki csak itt és csak most legális üzletbe kezdett. Majdnem. Mindig penge, mindig elegáns, még akkor is, ha tropikálöltönye zakóját kénytelen begipszelt karjára húzni, sőt az se ront tekintélyén, ha Mercedes 600-asa hátsó ülésén ráakadunk a feljebb említett rajzfilmsorozat sztárjának kétszeres életnagyságú jelmez-változatára. Lem annyira laza, hogy egy évszakon át tartó hideg téli este és egy exkluzív szerződés is kevés lenne hozzá, hogy egy átlagos hollywoodi forgatókönyvíró akár csak az idézetei felét ellophassa. Kedvenc oroszunk továbbá dohányzik. E sorok írója is ezt teszi, de Lemmel ellentétben ő nem szerepel mainstream produktumokban, a XXI. század elejének bigott antinikotinizmusában pedig meg kell becsülnünk a bagós főszereplőket.

Lássuk, mit hagytam még ki? Mindent, persze, mert megígértem, hogy nem fogok spoilerezni. Elmondom azért még, hogy az átkötő filmeket áttekerni olyan, mint undorral kiszedegetni az egész borsszemeket a húslevesből. Több, mint bűn – hiba. A pályák közötti átvezetések ráadásul képregényformában jelennek meg, gondos hangalámondással – és nem azért, mert a stábnak gondot okozott volna megcsinálni egy rettenetesen profi, rettenetesen szokványos videót. És a Fall of Max Payne mindezen túl még aljas is. Beszól mindenkinek, aki szembejön. Kap az arcára George Broussard, a majd’ tíz éve csúszó új Duke Nukem 4 emblematikus főfejlesztője, de azt sem teszi zsebre a Rogyina egyik lakója sem, hogy Vladimir Lem színorosz, cirill betűs neoncégérű éttermében felszolgált vodka összes üvege Finlandia. Igen, Lake és társai mind finnek. Egy kis történelemismeret kell csak, és minden kérdés szükségtelen. Ha végigjátszod vagy százszor, találhatsz egyéb ínyencségeket is. Talán olyanokat is, amelyek az én figyelmemet elkerülték.

Ha a filmkészítés művészet, akkor ideje, hogy a számítógépes játékokat is hasonló mércével mérjük. Csak az a különbség, hogy itt nálunk van a fegyver, a kamera, az ország és a hatalom. A nézőpont és a világ ez esetben viszont Sam Lake érdeme. Tudom, hogy a másolás és a letöltés nagy buli, de Lake cuccaiért érdemes kiadni a ropogós kis forintokat, különben az EA és Ubisoft méretű mamutok a végén még azt hiszik, felesleges íróra költeniük. Akkor pedig jönnek a Doom III-hoz hasonló borzadályok, arra pedig mindannyian rácseszünk.

*BFG = Big Fuckin’ Gun