Vészterhes hangulat, gótikus miliő, magyar származású főhős. És miképpen lehet mégis jó az a sorozatgyilkosos thriller, amiben viszonylag ismerős elemek köszönnek vissza folyamatosan? Caleb Carr rájött a megoldásra, brainoiz pedig egyenesen New Yorkig ment utána, hogy fényt derítsen a titokra.

•
Némi sarkítással azt is mondhatnánk, hogy a fiktív sorozatgyilkosokkal foglalkozó könyvek vagy filmek ugyanúgy egy jól bevált hangulattal és tág keretek között mozgó, mégis ismerős szabályokkal dolgoznak, mint mondjuk Agatha Christie klasszikus krimijei. A kiindulási pont és a rejtély felgöngyölítését kísérő izgalom szinte ugyanaz, bár sokkal brutálisabb történetbe csomagolva, és hasonlóan feszült elmejáték folyik a nyomozó és a bűnöző között, csak a körítés lesz véresebb és gyomorforgatóbb. Christie-nél sejthető, hogy Poirot majd összegyűjti a szalonban a potenciális tetteseket, a sorozatgyilkosok pedig bizarrnak tűnő jeleket fognak a helyszínen hagyni – a jó öreg whodunithoz képest itt nem is igazán az a kérdés, ki tette, hanem milyen látszólag értelmetlen logika szerint tette… és vajon ki lesz a következő áldozat?

A sorozatgyilkosság mint téma viszonylag jól ismert toposz, elég csak a A bárányok hallgatnakra gondolni (esetleg az előzményére, a Vörös Sárkányra vagy a folytatására). David Fincher a nyomasztóan sötét Hetedikkel robbant be a reflektorfénybe, hogy aztán a Zodiákussal ismét elővegye a témát. A Darkly Dreaming Dexter vagy az ebből készült zseniális tévésorozat, a Dexter pedig már az alapformulát tekeri ki és teszi meg magát a rémet pozitív főhősnek. De lehetne még sorolni.

Caleb Carr tárgyalt bestsellere megbízhatóan hozza a műfaj hagyományos elemeit. Adott egy kellően hátborzongató bűnügy (New Yorkban valaki brutálisan meggyilkol és megcsonkít egy fiatal fiúprostituáltat), majd hamarosan kiderül, hogy egyáltalán nem egyedi esetről van szó. A nyomozó szerepében színre lép a zseniális különc, aki a hatóságok szűklátókörűsége miatt állandó kényszerpályán mozog, de hasonlóan különc csapata segítségével lassan érteni kezdi a gyilkos elsőre zavarosnak látszó indítékait és ezzel kezdetét veheti az igazi versenyfutás.

Az Alienist első pillantásra nem hoz újdonságot, mégis jó tesznek a könyvnek a bevált sablonok – hiszen Carr ötletes csavarral nem ezeket változtatta meg, hanem a többé-kevésbé hagyományos időpontot, amihez remek helyszínválasztás párosul. A regény ugyanis 1896-ban játszódik, alig néhány évvel Hasfelmetsző Jack londoni rémtettei után, tehát az első amerikai sorozatgyilkos ámokfutását követhetjük nyomon.

Így válik igazán érdekessé az összes sablon. Nincsenek precedensek, nincsenek bevált sémák, maga a sorozatgyilkosság mint koncepció is alig pár éves (és nem is túlságosan elfogadott). Mindaz, ami a modern kori krimikben evidencia, itt nem létezik: nincsen DNS-elemzés, ujjlenyomatok, rostszálak, lőpornyomok, fegyvernyilvántartók, adatbázisok. A rendőri nyomozás legeredményesebb technikája a gyanúsítottak pépesre verése, a tébolyultak és a gonosztevők között hajszálnyi a különbség, a kor nevetséges képmutatása pedig egyáltalán nem kedvez a háttérben megbúvó indokok feltárásához.

A történetet egy fiatal újságíró, Moore szemszögéből látjuk, azonban az igazi főhős az előbb említett különc, bizonyos Laszlo Kreizler. Igazi detektívhőshöz hasonlóan szimpatikus, de furcsa zseniről van szó, aki cseppet sem hagyományos módszerekkel dolgozik. Ehhez persze obskúrus származás dukál – a magyar gyökerekkel rendelkező főhősre mindenki felkapja itthon a fejét, még akkor is, ha Kreizler családja éppenséggel a 48-as forradalom elől menekült külhonba – és a még obskúrusabb foglalkozás sem árthat. A régies csengésű “alienist” valójában a pszichiátert takarja. Az angol alien, azaz idegen szó eredete az elidegenedés (alienation) szóra, másrészt a francia aliené, tébolyult szóból származott át Angliába. Az alieniste tehát az az orvos, aki az őrültekkel foglalkozik. A pszichiátria azonban a 19. század vége felé még kevéssé tartozott a széles körben elfogadott orvosi szakágak közé, különösen akkor nem, ha gyakorlója azt a kollégái által lenézett és kigúnyolt elméletet képviseli, miszerint a személyiségfejlődés során meghatározóak az egyént érő családi hatások.

Kreizler tehát Amerika első profilereként kezdi el vadászni Amerika első sorozatgyilkosát, vagyis a tettei és a nyomai alapján próbálja meg rekonstruálni a személyiségét, hogy megjósolja, mi lesz a következő lépése. Csapata hozzá hasonló úttörőkből áll, akiket sehol máshol nem vesznek komolyan. Az Isaacson testvérek olyan nevetségesnek tartott módszerekkel kísérleteznek, mint a tetthelyek lefényképezése vagy az ujjlenyomatvétel. Sarah nőként próbál detektívként dolgozni egy olyan közegben, ahol mindezt értetlenség és gúny fogadja, a még ifjú Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok leendő elnöke pedig a velejéig korrupt rendőrséget próbálja megújítani.

A szereplők mellett a hangulatteremtés is nagyon erős pontja a regénynek. Szinte magunk is Moore nyomában járjuk New York rémisztő utcáit. Carr rendkívül élethűen kelti életre a századvég robbanásszerűen fejlődő, gótikus városát. Sötét, mélységesen mocskos szürkületi világ ez, nem sokkal a pusztulás előtt, hiszen a huszadik század elején a nagy részét elbontják és megsemmisítik. De addig marad a kétarcúság, egyik oldalon az Újvilágba áradó bevándorlók pokla, az ablaktalan, sokemeletes, omladozó bérkaszárnyák, a legperverzebb igényeket is kielégítő bordélyok – a másikon a templomba járó polgárok takaros házai, a csillogó pompa és igényes kultúra fellegvárai.

A történetről nem ejtenék szót, mert krimit pláne nem spoilerezünk. Személyes véleményem szerint a kiváló alapozás és az egyedi háttér mellé erősebb sodrású történet illett volna (vagy csak nekem ült le a közepén nagyon?), de a hangulat miatt mindenképpen érdemes megpróbálkozni vele.

Magyarul megjelent az Agave kiadónál, a Halál angyala címen.