Ellopott tengermélyi istenség, modern London, kultuszháborúk és szektarendőrség: China Miéville regényében kiakad az ötletszámláló és a szerzőtől szokatlan módon bekúszik a fanyar humor. brainoiz elfogult, de próbál nem elmesélni mindent.

•

A londoni Természettudományi Múzeumból eltűnik a világ egyik legnagyobb preparált polipja, az Architeuthis dux. A megmagyarázhatatlan bűncselekmény – miként kerülhetett ki a nyolc méteres krák üvegtartályostól és formalinostól a bezárt teremből? – azonban csak a kezdet, ami még ennél is bizarrabb események láncolatát indítja útjára. A fejlemények szökőárként sodorják el a bűntény felfedezőjét, szegény Billy Harrow-t, aki a rendkívüli példány preparátoraként hirtelen nagyon sok ember (illetve nem-egészen-ember) számára válik fontos személlyé.

Természetesen egy racionális tudós csak legyint, ha azt mondják neki, hogy a londoni rendőrségnek van egy kultuszokra specializálódott részlege, és Billy Harrow szintén köszöni szépen, de nem kér az ilyen ostobaságokból. Aztán ahogyan az már lenni szokott, elég egy felbukkanó hulla, egy igazán vérfagyasztó gyilkos-duó, nem is beszélve a város legbizarrabb maffiafőnökéről, és máris sokkal nyitottabbá válik a természetfeletti világra, mint valaha hitte volna. Innentől kezdve Billy számára nem kérdés, valóban létezik-e London mágikus része. Hamarosan abban sem kételkedik, hogy az Architeuthis dux tényleg egy csápos istenség-e a rettenetes, hideg mélységekből, de addigra sokkal sürgetőbb kérdésekkel kell foglalkoznia: miért akarja egy szekta egy halott isten segítségével elhozni a Valóban Végső Világvégét? Viszont… egész pontosan melyik szekta melyik világvégéjéről van szó?

China Miéville termékeny időszakát éli mostanában. 2009 tavaszán jelent meg a The City & The City, ami megnyerte az Arthur C. Clarke-díjat (és pillanatnyilag ezzel ő az első olyan szerző, aki háromszor kapta meg ezt az elismerést), és mostanság ítélték meg neki a Locus-díjat. Miközben szépen érkeznek az elismerések, máris itt a következő regény. A Kraken (An Anatomy) abban ugyan hasonlít a The City & The Cityre, hogy szintén egy furcsa nyomozás története, de ezt leszámítva nem is különbözhetnének jobban.

A The City & The City kicsit filozofikus és kifejezetten szikár noir lett, de most látszik igazán, mennyire tudatos döntés volt Miéville részéről a Kafkát idéző krimi visszafogottsága. A Kraken ötlet/oldal aránya a Bas-Lag cikluséval vetekszik, és erősen érezni benne Miéville korábbi londoni történeteit is. Ettől a Kraken a fiatalabbaknak szóló Un Lun Dun felnőtt változatának tűnik, mert ugyanúgy egy nagyon mesés és nagyon bizarr Londonban játszódik, viszont a konfliktusai, a prózája, a figurái már komolyabb témákat boncolgatnak. Még akkor is, ha ezt néha kifejezetten viccesen teszik.

Szinte kötelező urban fantasy elem, hogy a történet valamelyik modern metropolisz alatt (mögött, illetve -ban) elhelyezkedő párhuzamos, természetfölötti világban játszódjon, London pedig kedvelt terepe az urban fantasynek. A lényeg azonban a részletekben van, és Miéville képes újat kihozni az ismerős alapokból. A történet mondjuk pont nem világrengető, mindenesetre kellemes nyomozgatós-üldözős-menekülős krimi –  legyen elég annyi, hogy minél gubancosabb lesz a krák utáni nyomozás, annál mélyebbre visz London furcsa rétegeibe, ahol az egyre inkább magára találó Billy Harrow újabb és újabb szövetségeseket és ellenségeket talál, és amikor azt hiszi, mindenre rájött, éri néhány különösen csúnya meglepetés.

Az alapötlet azonban rögtön fogós: a Kraken mágikus Londonjában a kultuszoké a főszerep. Van mágia – amit itt knackeknek, fortélyoknak hívnak –, de nincsen túl részletesen kitárgyalva, egyszerű alapvetés abban a városban, ahol bandaháborúkat vívnak a szektások, és rendszeresen közeleg valamelyik apokalipszis. Most viszont érezni, látni (az égen, a színekben, szagokban, ómenekben), hogy az ellopott krák segedelmével a Nagy és Igazi Apokalipszis jövel, ami alaposan belekavar a mágikus alvilág törékeny békéjébe, és mint darazsak rajzanak elő az okkult szervezetek és figurák.

Bármennyire is adná magát a világvége témája a túlzott komolykodásra, a Kraken pont így lesz teljesen őrült regény – pozitív értelemben. Egyrészt van benne humor és nem kevés (pop)kulturális utalás (kezdjük a legalapvetőbbel: csápos isten a mélyből, ugye). Miéville ugyanazzal a lelkesedéssel kotyvaszt össze szektákat és világképeket, mint amilyen morbid ötletességgel teremtett szörnyeket a Perdidóban vagy az Iron Councilban, és a végeredmény határozottan szórakoztató (és ezzel megérkeztünk a könyv másik nagy pozitívumához).

London lehet elcsépelt helyszín, de a Kraken ötletei nem azok. Nyilván nem szabad tételesen felsorolni mindent, annyit azonban ízelítőnek érdemes megemlíteni, hogy vannak itt famulusok, akik a jó brit hagyományok szerint sztrájkba kezdenek, vagy a londonmanták, akik London bélrendszeréből jósolnak és a város antitesteit uszítják rá a betolakodókra, meg okkult nyomozók, akik Life on Mars dvd-ket és kemény angol zsarufilmeket égetnek, hogy kellően tökös hekus-ideákat teremtsenek a szellemvilágban. És még nem is beszéltünk a kultuszgyűjtőkről, a káosznácikról vagy a fegyvertenyésztőkről…

A Kraken időnként mind egyediségében, mind szédítő összhatásában egy különösen brutális alkoholfélékből mixelt koktélra emlékeztet. Ez az erőssége és egyben a gyenge pontja is. Rendkívül egyedi ötletek zuhognak egymás után, ami viszont határozottan elnyomja a fő krimiszálat. A rohamosan szaporodó mellékszereplők idővel sokkal érdekesebbek, mint szegény Billy Harrow, aki ettől óhatatlanul a háttérbe szorul, pedig ő lenne a főhős (ami érdemei elismerése mellett bizony visszatérő probléma Miéville-nél, akárcsak az “ötletek a plot kárára”-jelenség). Ami a szöveget illeti, a Perdido Street Station barokkos túlírtsága már régen a múlté, de szerzőnk még mindig boszorkányosan bánik az angol nyelvvel. A Kraken egyébként keményen londoni regény, ami nem csak a helyszínekben, hanem a szereplők szlengjében is megfigyelhető. És akkor szójátékokat (squidnapping vagy squid pro quo) még fel sem emlegettük.

Összefoglalva: a Kraken egy hihetetlenül ötletes regény, még akkor is, ha ezt néha a karakterek vagy a sztori kárára teszi. Ez könnyen megoszthatja az olvasókat, de aki szeretné látni, milyen manapság az innovatív urban fantasy, próbálkozzon meg vele.