A fantasztikus irodalom shared world-köteteinek kortárs megfelelője, a Click egy antológia és egy regény szerelemgyereke, ahol tíz ismert író egy furcsa ajándék sztorijából kiindulva dobálja egymás kezébe a történeteket. RandomSky igen alapos kedvcsinálója következik.

•

Mintegy véletlenül akadtam rá erre a könyvre, alighanem David Almond kapcsán, akinek Skellig című ifjúsági regénye a legnagyobb kedvenceim közé tartozik. Ő egyike annak a tíz írónak, akik a Click című kötetet írták. Nem kimondottan novellaválogatás ez, és nem is regény: a Newbery Medallal kitüntetett Linda Sue Park írta meg az alapsztorit, és a többiek abból kiindulva a magukét.

Az alap pedig ez: van, illetve már nincs egy George „Gee” Keane nevű híres fotós, mert meghalt, a történet épp ott kezdődik, hogy két unokája megkapta a maga csomagját, amit a nagypapa rájuk hagyott. Jasonnek egy adag fotó jut, mindenféle híres emberekről, amiket mindegyikük dedikált is neki. Maggie, a kislány viszont annyira odavolt Gee papiért, hogy hosszú ideig nem hajlandó kibontani az ajándékát. Naphosszat csak ücsörög a szófán, ahol annyi időt töltött el nagyapjával, ki-ki a maga sztorijait mesélve. Maggie mindig a saját élete apró-cseprő dolgairól beszélt Gee-nek, aki viszont fényképeket mutatott neki, amiket a világ legkülönfélébb pontjain és helyzeteiben készített, és elmesélte a történetüket. Legyen szó bár híres emberekről és helyekről vagy épp háborúkról, a világ borzalmairól, Gee mindig is a különlegeset, a szépet, a valódit akarta lekapni.

Maggie végül persze kinyitja a csomagot, ami egy különleges fadobozt rejt: benne hét fakk, azokban egy-egy, különféle színekbe csomagolt tengeri kagyló, mellettük kézzel írt üzenet: dobd őket vissza. Maggie hamar kideríti, mit is akar ez jelenteni: a nagyapja minden kontinensről hozott neki egy-egy kagylót, és azt az életre szóló feladatot adja unokájának, hogy menjen el mindegyik helyre, és dobja vissza a tengerekbe meg óceánokba a kagylókat.

Linda Sue Park novellájáról Jostein Gaarder norvég író életbölcsességgel, filozófiával és pozitív gondolatokkal teli dolgai jutnak eszembe, főleg A narancsos lány, és mivel azt is nagyon szeretem, máris meg voltam véve. Azonban ha arra számítottam, hogy végig ilyen lesz a könyv, akkor csalódnom kellett, de igazából már a második történetnél nyilvánvalóvá vált, hogy a Click koncepciója elegendő teret enged minden írónak, úgy fantáziájuk kiélésére, mint arra, hogy saját stílusuk átragyogjon soraikon. Legalábbis David Almondot, Nick Hornbyt meg Roddy Doyle-t anélkül is felismertem volna, hogy tudom, ők írták az adott fejezetet – a többiek közül csak Eoin Colfertől olvastam egyetlen könyvet (az angol nyelvterületen nagy sikerű, de nálunk eléggé elsikkadt Artemis Fowl sorozat első részét), de az nagyon más volt, bár ebbe az írásába is belevitt némi ír vonalat.

Szóval Almond története valahol a brit szigetek északi csúcsánál játszódik, ha jól sejtem, és ahogy tőle megszokhattuk, főhőse más, mint a többi gyerek, ez esetben nem helyzete, hanem saját maga miatt. És a rá oly’ jellemző varázslatosságot, titokzatosságot is beleviszi a történetbe, amiben Gee felbukkan ugyan, de nem róla szól. Ellenben kiderül, honnan is hozta az egyik kagylót. Almond ebben a szűk húsz oldalban is képes emlékezeteset alkotni, már csak ezért az egy novelláért is érdemes megvenni a Clicket.

Colfer Jasonról írt, Gee már említett unokájáról, aki nem vér szerinti rokona: Jasont ugyanis örökbe fogadták. El kell ismerni, Colfer nem csak a tündéreket is megvezető, zseniális bűnözőről, az amúgy 12 éves Artemis Fowlról tud jól írni, hanem egy háborgó lelkű, helyét a világban nem találó majdnem-felnőttről is, akinek legfőbb vágya, hogy elhagyhassa mostohaszüleit, és megkeresse Tobago szigetén éldegélő, léha apját, aki amúgy mit sem törődik a fiával.

Deborah Ellis írása Gee egy orosz börtönben tett látogatásáról szól, mondhatni, emberségesen az embertelenségről (ja, nem is említettem még, a könyvből származó bevételek az emberi jogokért küzdő, karitatív szervezet, az Amnesty International számlájára folynak be). Aztán jön Nick Hornby, elvisz minket Provence-ba, de ez mellékes ahhoz képest, hogy mennyire megkavarja a dolgot. Már az életet szintén a maga valóságosságában (és minden csodájával) látó és láttató Almond sztorijából is kitűnt, hogy Gee nem egyszerűen csak egy nagy fotós és remek nagyapa volt, de Hornby teker egy jó nagyot a koncepción, és onnantól… Nos, onnantól az olvasó esetleg elgondolkozhat azon, hogy ő maga hány életet is él, meg ismer-e egyáltalán bárkit is úgy teljes valójában, legyen az bár a legközelebbi rokona.

Roddy Doyle meg Dublinról ír és írekről, a maga humoros stílusában, jóhogy. A könyv eddig 100%-os, még akkor is, ha nagyon szigorúan nézve akadnak momentumok, amik mondjuk nem ragaszkodnak foggal-körömmel a nyitó írásban lefektetett alapokhoz. Nem írom le az összes többit, de általánosságban véve mind jó. Mindben van valami, ami elmond valami fontosat arról, mit jelent embernek lenni, és bár ha jól belegondolok, így-úgy mind kapcsolható az emberi jogokhoz, ez egy pillanatra sem erőltetett (nekem legalábbis csak így utólag esik le).

Az is jó, hogy a Click tényleg érinti majd’ az összes földrészt, és a legkülönfélébb, jobbára emlékezetes alakok meg történetek tűnnek fel benne. Valahogy a végével mégsem vagyok kibékülve. Hiába látjuk újra Maggie-t, már öregen, a Gee-től kapott feladat befejezéséhez közeledve, már annyira megváltozott minden… Igen, az utolsó két sztori már a jövőben játszódik, bár ez igazán csak Gregory Maguire záró írásánál válik egyértelművé és fontossá. Amellett, hogy úgy fejezi be a történetet, hogy nincs vége, ahogy Ende is megírta a Végtelen történetben, és ez nagyon is tetszik, kicsit sötétebb és kiábrándultabb, mint vártam, bár csak pozitív a végkicsengése, legalábbis a szereplők szempontjából. Viszont az a jövőkép, amit Maguire megjelenít, az tényleg elég félelmetes. Valójában csak keveset tudunk meg róla (amolyan háborúmentes, de a Big Brother által figyelt világ), de az annyira erőteljes, hogy simán megérne egy külön regényt – épp csak nagyon-nagyon távol van attól, ahogy ez a könyv kezdődött. De végül is… miért ne lenne?! Az sokkal fontosabb, hogy Maggie valamit át tud adni az örökségéből az unokahúgának, Jason unokájának (ha valaki tudja, mi a megfelelő magyar szó erre, annak jár egy jó tea vagy valami).