Ellopott kincs utáni hajsza és mélyfúrás a kambodzsai nép kollektív múltjába: Hanna ezúttal Geoff Rymant követi egy számunkra egzotikus világba, egyenesen a turistáknak emelt kulisszák mögé, ahol tragédiákat, megindító emberi sorsokat és katarzist talál.

•

Mi a két legismertebb dolog, ami Kambodzsáról eszünkbe juthat? Valószínűleg az Angkor Wat vagy a vörös khmerek.
A legtöbb turista saját bevallása szerint szeretne megismerni az országot, ahol jár. Valójában dehogy  akarják, elég nekik a külföldieknek fenntartott felszín, a múzeumok vagy a szórakoztatás Disney-máza. Az ott élők valódi gondolatai, a múltjuk, a küszködésük legfeljebb kellemetlenségként jelentkezik, akár a hasmenés.
Jó lenne azonban úgy utazni, ahogy Geoff Ryman teszi. Évekig él más országokban, magába szívja a légkört – a hely szellemét, az elfojtott gondolatokat, a bűntudatot és a vágyakat –, majd mindezt megírja.
Ez a folyamat, ahogy elszakad a turista szerepétől és egyre mélyebbre hatol Kambodzsa szívébe, új regényében, a The King’s Last Song-ban erősen jelen van, bár Ryman már a Levegőben (Air) is elfordult a nyugati világtól.

A regény két főszereplője, William, a motorosfiú és Tan Map, az Angkor Wat-i idegenvezető két arctalan szolgája is lehetne az idegenforgalmi gépezetnek, ám a történet közben egyre valóságosabbá válnak, és egyre többet tárnak fel Kambodzsa kincseiből, a szorongásokkal, bűnökkel és vezekléssel terhelt múltjából és jelenéből.
Kambodzsában nincsen senki, akit valamilyen módon ne érintenének a huszadik századi tragédiák, ezért is elképesztő, amire Geoff Ryman vállalkozott: őszintén ír a kambodzsai lélekről, és alázattal, megértéssel próbálja meggyógyítani azt.

A regény főszereplői múlttal hadakozó, sérült, de jobbra törekvő emberek, akikben egyvalami mégis közös: amikor a régészek fölfedezik Kambodzsa egyik legendás királyának aranylapokra írt históriáját, majd azt az ásatások vezetőjével együtt elrabolják, minden követ megmozgatnak, hogy visszaszerezzék az Arany Könyvet. Nem az arany miatt, nem maguknak, hanem azért, mert a népnek meg kell ismernie Jayavarman történetét, aki elindította a buddhizmus útján Kambodzsát.
A regény lényegében két történetet mesél el: az egyik Jayavarman élete, választásai és döntései; a másik a rablással és következményeivel foglalkozik, miközben időről időre visszaugrunk a múltba, hogy megismerjük a főszereplők titkait. Ki rabolta el az Arany Könyvet és miért? Megtalálják-e időben, hogy kiszabadítsák a professzort? Látszólag erről szól a jelenbe ágyazott történetszál, ám valójában a túszdráma ürügyén egészen mást mesél el.

Geoff Ryman idegenvezetést tart oda, ahová turista nem lép: a kambodzsai nép valódi gondolatai, érzései és félelmei közé, a mindennapos küzdelmek és szegénységből kinövő nagy tettek színterére.

William egy jobb jövőt szeretne, önmagának, a barátainak; Tan Map vezekelni akar vörös khmerként elkövetett bűneiért. Az Arany Könyv és a mindkettejük által szeretett francia professzor elrablása adja meg számukra a lökést, hogy nagyobbra nőjenek képességeiknél. Párosuk feszültséget és izgalmat hordoz magában: William fiatal, a vérengzések idején még gyerek volt, barátait és kapcsolatait gondosan ápolja, hiszen ki tudja, mikor lesz szüksége segítségre, számára a tanulás, a vágy, hogy többre vigye a körülötte élőknél a legfőbb mozgató erő; Tan Map, az egykori vörös khmer és katona a konfliktusból él, még mindig félig benne él a soha véget nem érő háborúban. William nem érti Mapot; Map a saját hiányzó békéjét találja meg a fiúban, miközben kettejüket összeköti a múlt egyik szörnyűsége.

Geoff Ryman prózája takarékos, ám költői, a buddhista Jayavarman ábrázolásakor olykor meséket idéz, miközben mindvégig realista marad ábrázolásmódjában; karakterei élettelik, izgalmasak és szerethetőek minden hibájuk ellenére is – még az ellenfél, az emberrabló is megérthető. A befejezésben végül összeér a történet két szála, és egy közös hangulati-gondolati katarzisban csúcsosodnak ki.

Mivel nem vagyok kambodzsai, nem tudom megítélni, mennyire őszintén és mennyi megértéssel írta meg ambiciózus történetét Ryman, de egy biztos: regénye megindító, keményen őszinte és felemelő egyben, és számomra, részben más kultúrkörből származó számára hiteles.
Ilyen csodálatos ajándékot kevés ország kaphat, mint amikor hangot adnak neki – hogy elmondhassa fájdalmát és továbbléphessen a gyógyulás felé.