Mervyn Peake még a második világháború környékén adta ki klasszikussá vált Gormenghast-sorozatát, ami ugyan nem különösebben egyszerű olvasmány, de azóta is folyamatosan kimutatható a hatása a mai angolszász fantasztikus irodalomban. Retrócikkek-rovatunkban diane egy gigászi kastélyról és baglyokká változó grófokról mesél.

•

Ki az a Mervyn Peake?

Mervyn Peake egy angol orvos-misszionárius gyermekeként született Kínában, 1911-ben. Iskoláit is itt, majd Londonban végezte. Képzőművészeti tanulmányai végeztével több galéria kiállította festményeit, emellett tanárként is dolgozott. Így ismerkedett meg Maeve Gilmore festőnővel, akit 1937-ben feleségül vett, a házasságból három gyermekük született. Peake a háború alatt szerzett nevet magának illusztrátorként, rajzokat készített többek között olyan művekhez, mint az Alíz Csodaországban, az Ének a vén tengerészről, a Grimm-mesék és a Kincses sziget.

Ami azonban minket jobban érdekel: a Gormenghast-trilógia első része, a Titus Groan 1946-ban látott napvilágot, 1950-ben pedig megszületett a második kötet, a Gormenghast. A trilógia harmadik része, a Titus Alone 1959-ig váratott magára, és bár a kiadó szerint ez az utolsó, befejező rész, Peake még tervezte, hogy folytatja Titus kalandjait, de mivel 1968-ban elhunyt, erre nem került sor.

Egyébként több verseskötete (Rhymes without Reason, Letters from a Lost Uncle), Mr Pye című regénye és néhány színdarabja is napvilágot látott, ez utóbbiak közül a The Wit to Woo című akkora bukás volt, hogy Peake szabályosan idegösszeroppanást kapott.

És miért szeretjük?

Mint az előbbiekből is kitűnik, azért, mert megírta a Gormenghast-trilógiát. Ez pedig nem más, mint egy közel 1000 oldalas regényfolyam, ami egyedülálló a maga kategóriájában (valószínűleg azért, mert önmagában alkotja azt a kategóriát). Kornya Zsolt szavaival élve: „példa nélkül álló fantasy-remeklés egy egészen bizarr és egyedi képzelt világról”.

A három kötetből az első kettő Gormenghastban játszódik, a Groan-család ősi, omladozó, titokzatos, furcsa kastélyában, ahol az életet a múltból fennmaradt időtlen hagyományok és rituálék mára értelmetlenné fakult szertartásai irányítják, ahol egész beomlott épületszárnyakba és elfeledett emeletekre nem tette be ember a lábát évszázadok óta, ahol a járt útról letérni igen veszélyes, ahol szinte kasztokba születnek a szolgák, amiből kitörni semmi esélyük, és ahol semmi, de semmi nem változott emberöltők óta.

Egészen addig, míg egy feltörekvő konyhalegény, Steerpike úgy nem gondolja, márpedig ő nem fogja a konyha súrolásával tölteni hátralévő éveit. Elszökik, és ravasz, számító, újító módján megkezdi lassú emelkedését egy olyan hierarchiában, amelyben minden pozíció be van betonozva, amelyben bizonyos dolgokra csak születni lehet, amelyben minden a rég elfeledett hagyományok töredékesen fennmaradt szellemében történik, és ennek következtében előbbre jutni csak mások halála árán lehet.

Steerpike pontosan ezzel a módszerrel halad: néhány jól kitervelt gyilkosság még senkinek sem tűnik fel, és a magukba csavarodó folyosók és szereplők rengetegében senkinek sem jut eszébe, hogy összefüggést lásson az esetek között. Steerpike-nak évekig sikerül elkerülnie a feltűnést, példátlan módon egyre feljebb jut a ranglétrán, egyre több hatalomra tesz szert, és egyre mohóbbá válik.

Az első két könyv valójában Steerpike története, amelyhez Gormenghast ad elképesztően részletesen kitalált hátteret, majd a második könyv közepétől a legifjabb Groan, Titus is egyre nagyobb szerepet kap. A harmadik könyvben Titus végül lerázza magáról a hagyományok terhét, elhagyja Gormenghastot és kilép a nagyvilágba.

Mi vele a gond?

A bátor vállalkozók közül, akiket nem rettent el eleve a három kötet összesített 1000 oldala, 5-ből 4 biztosan elbukik az első 50 oldalon (az adatok saját felmérés eredményei). A barokkos mondatok, a néha már-már idegesítően aprólékos, 10-20 oldalas helyszín-, illetve szereplőleírások, a hihetetlenül lassan, szinte vonakodva adagolt cselekmény csak az igazán elvetemült olvasóknak jelent akkora élményt, hogy ne hagyják abba az első hullámvölgynél. Figyelmeztetés: aki egyszer azzal a fáradt sóhajtással teszi félre, hogy csak pihen egy kicsit a következő maratoni szobaleírás előtt, ne engedjen magának egy hétnél hosszabb pihenőt, mert soha nem fogja újra kézbe venni a könyvet.

A harmadik könyvvel újabb gondok merülnek fel: ugyan Titus kiszakad a 750 oldalon át részletezett Gormenghast keretei közül, de ez nem nagy nyereség: a rendkívül aprólékos háttér után a háttér teljes hiánya akkora váltás, mintha mondjuk Csipkerózsikát dobnánk le a Halálcsillagra: egy ideig érdekes, hogy kapkod fűhöz-fához, szaladgál rémülten, értetlenkedik meg szerencsétlenkedik, de azért ez hosszú távon (cirka 250 oldal) nem az igazi. Nem csoda, hogy a BBC által készített filmváltozat csak az első két, egymással koherens egészet alkotó részt dolgozza fel.

És miért érdemes mégis elolvasni?

Akinek beindul a fantáziája és a nyáltermelése a hatalmas, omladozó kastélyok elfeledett, hámló vakolatú termeiben játszódó gyilkosságok, toronyban lakozó baglyok és bagollyá váló grófok, hagyományok súlya alatt görnyedező romantikus lelkű, de bejósolhatóan tragikus véget érő grófkisasszonyok, titokzatos mérgezések, élve eltemetések, ármány, cselszövés, milliónyi torony és folyosó labirintusa hallatán, az valószínűleg képes lesz túltenni magát a fentebb említett nehézségeken, és még élvezni is fogja a könyvet. Nem tagadom, olvasása közben némi déja vu kerített hatalmába: aki olvasott már Vér városa novellát, annak valószínűleg fel fog tűnni némi halovány hasonlóság, csak ott egy-két (három) lépéssel minden tovább megy: bizarrabb, gusztustalanabb, perverzebb, gyomorforgatóbb, öncélúbb. Akinek tetszik az a világ, csak épp a gore factor túl nagy, annak találták ki Mervyn Peake trilógiáját.

2008-as karácsonyi meglepetés: megjelent az első kötet magyarul! Hírünk itt olvasható.

 

Ajánlott linkek:
http://www.mervynpeake.org/

Főleg a filmről, kicsit a könyvekről