A cikk szerzőjének és a szerkesztőség még legalább két tagjának egybehangzó véleménye szerint ez a legendás Monkey Island-széria leghangulatosabb epizódja, abból az időből, amikor a számítógépes kalandjátékok a hozzájuk illő rajzfilmes stílusban pompáztak. Párbajok, kalózok, milliónyi poén, utalás és végre szinkron! (Meg sok spoiler, de ugye mindenki játszott már vele?)

•

Guybrush él! …és egy dodzsemben veti papírra visszaemlékezéseit! 1997-et írunk, amikor több évnyi fondorkodás és gőzölgő miazma kibocsátása után LeChuck újra elindul meghódítani a Hármas-szigetcsoport gyönyörűséges kormányzóját, Elaine Marley-t. Amikor az éhező és szomjazó Guybrush becsordogál a Zsákmány-sziget öblébe, a  parton Elaine éppen megpróbálja az erődjét és kegyeit egyaránt ostromló LeChuckot leszerelni. A kormányzót persze nem kell félteni: a „legyünk inkább barátok” és a „te így is túl jó zombikalóz vagy hozzám”-típusú dumákat ágyúszóval is nyomatékosítja, így a kedélyes lövöldözést csak Guybrush elfogása és bekasztlizása szakítja félbe.

Miután egy félresikerült vudu-kísérlet következtében LeChuck felrobban, hajója pedig elsüllyed, a szerelmespár a Zsákmány-sziget partján ünnepelheti győzelmét. Az alkalom megkoronázásaképp Guybrush megkéri Elaine kezét, arra pedig egy hatalmas gyémántgyűrűt húz. Csak Wallynak, a Harammia-sziget túszul ejtett térképészének rémlik, mintha ez lenne LeChuck megátkozott eljegyzési gyűrűje, amit Elaine-nek szánt. Amikor beélesedik Elaine kezén a gyűrű átka, rögtön hatalmas aranyszoborrá válik, amire rögvest szemet is vetnek a közeli Veszéj-öbölben tanyázó kalózok.

Innentől fogva Guybrushnak már csak vissza kell szereznie szobormenyasszonyát, legénységet kell toboroznia és meg kell találnia a Vér-szigetre vezető térképet, hogy az ott található  ellengyémánttal feloldja az átkot. Ugye menni fog, mint a karikacsapás? Mivel az útja során arrogáns francia kapitányokkal, éneklő borbély-kalózokkal és mindenféle Shakespeare-t modernizáló rendezőkkel is meggyűlik a baja, korántsem lesz egyszerű feladat életet lehelni Elaine-be. Valamint azt se feledjük el, hogy Vér szigetén Guybrushnak kétszer is meg kell halnia, részt kell vennie egy kannibál-szertartáson, és az elszakadásukba belehalt szellempárt is az oltár elé kell vezetnie.

Az a félelmet nem ismerő játékos, aki az 1991-es LeChuck’s Revenge után csöppen a CMI-be, a változások egész hadával találja magát szemközt. Először is, a pixel-kockás, kissé tömzsi főhősünk immár a múlté: a CMI Guybrusha langaléta, szőke copfos fickó, aki leborotválta a LeChuck’s Revenge-ig növesztett szakállát. Az egész játék a rajzfilmek látványvilágát idézi, amit elsősorban Bill Tillernek és lelkes csapatának köszönhetünk. Tiller kacskaringós felhői azóta a sorozat vizuális örökségévé váltak, és az általa alkotott, élettel és kifejezőerővel teli helyszínek hatással voltak az Escape from Monkey Island és a Tales… stílusára is.

Ha egy kicsit a fülünket is hegyezzük, hasonló változást figyelhetünk meg a hangok terén is: a Michael Land, Clint Bajakian és Peter McConnell-trió alkotta zenei aláfestés sem szintetizált chip-zene már, hanem igazi vonósokra, karibi együttesre és más élő hangszerekre komponált, filmzenei hatásokkal operáló muzsika. És ami talán a legfontosabb: ez az első Monkey Island játék, ahol minden szereplő beszél. A főszereplő hangját a nagyszerű Dominic Armato adja, Elaine-t Alexandra Boyd alakítja, míg LeChucknak a legendás Earl Boen kölcsönözte a hangját. A mellékszereplők közül ismerős lehet a Kacsamesék Dagobert bácsija, Alan Young, aki itt a skót Haggis McMutton torkába bújik, vagy a Lucasszal régóta együtt dolgozó, illetve a Kacsamesékben szintén játszó Terence McGovern, esetleg a számtalan más videojátékban hallott Neil Ross is.

A játékmenet és a kezelőfelület a régi SCUMM™-motorra épül, azonban a korábbi Lucasarts játékok közül leginkább a Full Throttle-re hasonlít, nem az LCR-re: a képernyő alját elfoglaló, előbb 12, majd 9 parancs, valamint Guybrush nadrágjának tartalma eltűnt a CMI-ben; helyette egy jobbklikkre nyíló kincsesládával és egy balklikkre feltűnő verb-coinnal felvértezve indulhatunk útnak az átkot visszafordító gyémántért. Szintén az előző Monkey Islandektől eltérően a Curse-ben helyett kapott egy egész fejezetet kitevő minijáték is. A „Three Sheets to  the Wind” címet viselő harmadik fejezetben egy musical-betét után a förtelmes francia akcentusú Rottingham kapitány és az általa gazul elbitorolt térképünk nyomába eredünk egy Pirates!-típusú játék keretében. A tengeri csatákat egyre nagyobb és nagyobb hatótávolságú ágyúkkal vívjuk meg, a megcsáklyázott hajók kapitányát pedig az első részből már ismerős sértegető kardpárbajban kell legyőznünk. Ám a tengeren a sértéseknek és a riposztoknak rímelniük kell, így igazi szókincsbővítő elmetornává válik a Rottingham kapitány elleni küzdelem, aki csak támad, és más kifejezésekkel sérteget, mint a többi kalóz.

Persze a Monkey Island-játékoktól megszokott szürrealitást a CMI-ben sem kell mellőznünk. Zsákmány szigete például telis-tele van csirkékkel, akiket az ördögi El Pollo Diablo véd meg a sziget vendéglősétől. Aztán ugyanitt tekinthetjük meg a Slappy Cromwell nevezetű félreértett színész-rendező legújabb agyszüleményét, egy átkalózosított Shakespeare-varietét, amiben ágyúgolyó-zsonglőrködés, félig ismerős idézetek, és egy majomközönség is szerepet kap. Végül itt találkozhatunk Jonathan Ackley és Larry Ahern legnagyobb elmeszüleményével, Murray-vel, a világuralomra törő beszélő koponyával is, akinek a játék legemlékezetesebb beszólásai jutottak.

Aztán amint a Vér-szigeten megszereztük a LeChuckéval egyező méretű, de szeretettel átitatott gyémántot, és életet leheltünk a ragyogó szépségű Elaine-be, LeChuck csontváz-legénysége elfogja a dürrögő párocskát. A következő két fejezet erejéig pedig visszakerülünk a második rész végéből megismert Elátkozottak Vidámparkjába. Itt LeChuck egy Bond-gonoszhoz méltó lelkesedéssel magyarázza el Guybrushnak majmokkal és sok-sok kínzással véghezvitt ördögi tervét, melynek révén vidámparkját megépítette és csontvázhadseregét összetoborozta, majd (szintén az előző részhez hasonlóan) Guybrush-t gyerekké változtatva a biztos pusztulás küszöbén hagyja. Innen kell főhősünknek újra felnőnie, és az újabb rész kezdetéig megsemmisítenie ősellenségét.

Összességében azt kell mondanom, hogy az idáig kijött négy és fél Monkey Island-részből (a Tales-nek a cikk írásakor az ötből már megjelent három epizódja) a CMI a szívemnek legkedvesebb darab. A sorozat szellemiségéhez és mondanivalójához ennek a résznek a rajzstílusa, zenei kompozíciója, története és rendezése áll a legközelebb, a humorról már nem is beszélve.
Ebben a részben találom a legtöbb eredeti, igazán emlékezetes szereplőt: a már említett Murray-n kívül a szintén Bond-filmekből előlépő King Andrétól kezdve a vidámpark Dinghy Dog™-figuráján keresztül a borbélyüzlet három kalózán át (Edward „Snugglecakes” Van Helgen neve és figurája különösen telitalálat) egészen a Vér-szigeti fogadósig, Griswold Goodsoupig. Ezen felül, harmadik rész révén, régi ismerősök is visszatérnek, akiket az új írókettős más színben láttat: Stan, a használt-minden-árus ebben a részben életbiztosításokat köt, és egy kriptában rendezi be főhadiszállását; Citromfej és a Majom-szigeti kannibálok áttérnek a vegetáriánus életmódra és Vér szigetére költöznek; a vudu-papnő pedig egy rész erejéig megszépül.

Az egyik legzavarbaejtőbb momentum a játék végén történik, miután a győzedelmes kalandor végigülte a játék stáblistáját (ezt Lucaséknál egyébként is érdemes végignézni, ugyanis sűrűn kecsegtetnek húsvéti tojásokkal, humoros feliratokkal, és minden mással, ami az IMDB-n a crazy credits címszó alá kerülne). Ekkor visszakerülünk a vidámparkba egy beszélgetés erejéig, amiben kiderül, hogy a rossznyelvek szerint a vidámpark alkotója nem szakadt apró darabokra, hanem saját kis birodalma alatt, a jég alá temetve várja a feltámadását. Noha ez nyilvánvalóan a következő rész felé hagyta nyitva az ajtót, az igazán nagy csavar benne az, hogy egy másik vidámpark-építőről, Walt Disney-ről is úgy tartják, hamvasztása csak álca volt, valójában a haláltól való félelme a föld alá üldözte, és ma is Disneyland mélyén fekszik lefagyasztva. Ebből mindenki vonja le a magának szimpatikus következtetést, én a magam részéről a Tales of Monkey Island után tervezem a saját elméletem kidolgozását. Addig is: jó játékot mindenkinek.