Mi történne, ha Oroszország közeli jövőjében visszatérne a cári hatalom? Semmi jó. Silvermoon ismertetőjében a kortárs orosz irodalom fenegyereke és a futurisztikus antiutópia verőlegényei néznek farkasszemet. Szorokin személyében végre van új lehetőségünk, ha menő kortárs orosz szerző nevével akarunk dobálózni, de Pelevint már elkoptattuk.

•

Vlagyimir Szorokin a legnépszerűbb orosz kortárs írók egyike, az utóbbi években szerencsénkre sorra jelennek meg művei magyar nyelven is. Fiatalabb és talán népszerűbb honfitársa, Viktor Pelevin mellett az orosz posztmodern legjelentősebb képviselője, míg azonban Pelevinnél a miszticizmus és a filozofikus gondolkodásmód dominál, addig Szorokin stílusa naturalista és néhol abszurdba hajlik. Karrierje egyébként sokkal nehezebben indult be, mint Peleviné. Eleinte a moszkvai underground körökben vált ismertté, majd amikor már nyilvánvaló volt, hogy hazájában nem jelenhet meg a szigorú cenzúra miatt, Franciaországban publikálta első írásait a nyolcvanas években. A rendszerváltás aztán végre számára is meghozta a szélesebb ismertséget és népszerűséget.

Szorokin egyik legizgalmasabb írása a 2006-ban megjelent Az opricsnyik egy napja című regény, és a szerző jó szokása szerint ez is egy hatalmas ötletre épül. A nem túl távoli jövőben (2028-ban járunk) Oroszországban újabb reform és hatalomátvétel zajlik le. A nagy medve ez alkalommal nem a nyugati trendet próbálja meg követni, hanem visszatér saját, jól bejáratott cárizmusához. A maffiahadakból elit testőrség, a gazdasági mogulokból pedig új arisztokrácia éled. Közben persze kihasználják a technikai fejlődés adta lehetőségeket is, a modern és a tradicionális elegyéből pedig létrejön az új birodalom.

A futurisztikus antiutópia díszletei között éled fel az a tradíció, az opricsnyik intézménye (ők valaha cári testőrök voltak – a szerk.), ami már egyszer elbukott, belefulladt saját totális konzervativizmusába és erőszakelvűségébe. Itt, Szorokin világában persze jól működik még minden. Olajozottan halad előre a gépezet, a kutyafejek helyet kapnak a felturbózott szolgálati Merci elején, az opricsnyik kommandó lecsap, ha kell, fűnyíróként kaszálja el a sorból kilógókat. Ugyanakkor a helyzet abszurditásában valahol érezni lehet, hogy a bukás bele van kódolva a rendszerbe. Hiába tűnik a társadalom minden tagja elvakult cáristának, igazi birka követőnek, a mélyben mégis formálódik az ellenállás.

Érdekes és jellemző, hogy ezt a jelenséget Szorokin legjobban a művészeten, azon belül is az irodalom berkeiben érzékelteti. Jelen van mindkét oldal, a talpnyaló „udvari” szerzők az egyik oldalon, a szamizdat a másikon, akik gyakran a nép titkolt szimpátiája mellett fogalmazzák meg az uralkodó rezsimmel szembeni gyűlöletüket. Itt ez többek között abban nyilvánul meg, hogy az uralkodói család egyik tagjának kissé perverz szenvedélyét veszi tollára a nem épp cárpárti költő. Szorokin pedig vidáman tartja a görbe tükröt kortársai elé, akik nyilván el tudják dönteni, melyik oldalt képviselik.

A cím lényegében mindent elárul a cselekmény vázáról. A kisregény Komjaga opricsnyik egy napját írja le, korai és nehézkes ébredéstől a késő éjszakai hazaérkezésig. Komjaga szikár, veterán katona, az elitalakulat egyik oszlopa, aki egy személyben a kemény ököl és a pengeéles logika. Tökéletes eszköz a hatalom kezében, előjogaiért megalkuszik, főnökeit vakon követi, mindegy, hogy kivégzésről, a rendszeridegen elemek megfenyítéséről, megvesztegetésről, kenőpénz (szentesített) elfogadásáról vagy éppen színházi cenzúráról van szó. Nem baj, ha nem ért hozzá, izomból megoldja, és ha még ez sem segít, Papára, a főnökére mindig számíthat. Ő tartja össze lényegében az egész opricsnyik társaságot, mágnesszerűen vonzó figurája köré szerveződik ez a kíméletlen „cserkészcsapat”, ami szinte vallásos áhítattal tekint vezetőjére. A tagok hűségét ráadásul különleges rituálék és nem kevés drog biztosítja.

Szorokin könnyen olvasható művet, már-már lektűr írt. Különösebb cselekményre, körmönfont szimbolizmusra nem érdemes számítani. Az opricsnyik egy napja abszurd és szélsőséges érzelmeket kavaró próza. Alkotója kegyetlen és arcba mászó kritikával szemléli a világot és jelenségeit, és ezt hűen közvetíti zavarba ejtő, fantasztikus, mégis nagyon adekvát képeivel. Az éles társadalomkritikát pedig remek és beteg humorral oldja fel. Szorokin, aki Kékháj című regényével hatalmas botrányt kavart és a mindenkori politikai elit fő ellenségévé nőtte ki magát, tulajdonképpen még vissza is vett a tempóból ezzel az írásával. Naturalizmus és finom költőiség közt váltogatva egy olyan jövőről mesél, ami akár be is következhet, mert a lehetősége ott alszik a jelen ölében, és könnyen fel is ébredhet.