Miután az endlessen bemutattuk a Let the Right One In című regényt és kitértünk a realista vámpírok hatásmechanizmusára, az eredeti svéd filmváltozat sem kerülheti el a sorsát. Következzen Vid debütáló elemzése, különös tekintettel azokra, akik a filmet már látták, de a könyvet nem ismerik.

•
Figyelem! A cikk helyenként spoilereket tartalmaz.

A svéd író, John Ajvide Lindqvist regényét már kivesézte az endless (brainoiz a regényről merengett, diane pedig miniesszében értekezett arról, miért félelmetesebb egy lakótelepi vámpírsztori az átlagnál – a szerk), de eljött az ideje annak, hogy a filmet is megnézzük közelebbről. 2008 egyik legmegdöbbentőbb és legzseniálisabb alkotása idén jutott el hozzánk Engedj be! címmel, viszont sajnos elég kevés helyen lehet megnézni.

Az alaptörténetet már ismerhetjük: a nyolcvanas években Stockholm külvárosában él Oscar az édesanyjával, aki körülbelül annyira meghatározó szereplő, mint a Tom és Jerryben a lakástulajdonos asszony. Oscar édesanyjából sem látunk sokat, a film során elszólásokból lehet kikövetkeztetni a szülők válását, illetve Oscar néha elutazik az apjához, aki egyedül lakik a puszta közepén. Egyszer azonban a szomszédba költözik egy kislány az apjával, akikről viszont hamar kiderül, hogy a látszat csal: Eli vámpír, a férfi pedig nem az apja, hanem a „kiszolgálója” (ghoulja?). Oscarnak nincsenek barátai, viszont a kislánnyal hamar összehaverkodik, és innentől két szálon játszódnak az események: a fiú és a bontakozó érzelmei az egyik szál, a másik Eli és az őt védelmező Håkan élete. A férfi egyszerre próbál beilleszkedni a helyi közösségbe, illetve áldozatokat szerezni Elinek, de végül az egyik balul sikerült akciója során elfogják, és savat önt az arcára. Aki a filmet látta csak, az legfeljebb találgathat, miért tette, a könyv alapján egyértelműen így akarta elkerülni, hogy személyazonossága esetleg Elihez vezesse a nyomozókat. Amikor a lány meglátogatja a kórházban, védelmezője azt kéri tőle, „szabadítsa fel a szolgálat alól”, hadd vessen véget a szenvedéseinek. Eli beleegyezik, Håkan pedig kiveti magát az ablakon – innentől fogva Elinek egyedül kell megállnia a helyét a világban.

A film kvázi keretes szerkezetű: Elinek szüksége van valakire, aki vigyáz rá, ezért Oscart „választja” maga mellé, Oscar pedig végül úgy dönt, vele tart. Könnyen kitalálható, hogy Oscar sorsa is az lesz, mint Håkané volt: a vámpírkislány védelmezőjeként neki kell majd áldozatokat szereznie – de ki tudja, talán neki „könnyebben” fog menni. Oscar ugyanis nem átlagos érdeklődésű fiú, hobbiból sorozatgyilkosokról szóló cikkeket gyűjt, igen aktív a fantáziája, és mint a film elején láthatjuk, néha konyhakést hord magánál és azzal fenyeget egy fát, mintha az ember lenne. Valószínűsíthetően benne is megvan a gyilkolás vágya, így talán könnyebben fog azonosulni Elivel, mint az, akiben nincs ilyesféle „sötét oldal”.

A történet ugyan elméletileg a nyolcvanas években játszódik, de a rendező zseniálisan olvasztotta össze a múltat a jelennel: a régimódi bútorok és ruhák ellenére végig olyan érzésem volt, mintha mostanában történne, valahol a szomszédban.

A legfőbb eltérés a regényhez képest, hogy a film nem olyan brutális, mint a regény. Illetve az, de másként. Az ókori görög drámák legszebb hagyományait idézve az emberölésekből alig látni valamit, inkább csak sejtjük, mi történik éppen. Ez leginkább az egyik legdurvább jelenetben, az uszodában figyelhető meg, ahol Oscart víz alá nyomják perceken át – majd hirtelen záporozni kezdenek körülötte a véres testrészek. Mi a behunyt szemű Oscar arcát látjuk, a fent lezajló rettenetes eseményekből pedig csak részleteket, ráadásul semmit sem hallunk, pusztán azt, amit ő: a víz zúgását.
Szintén kimaradt pár brutális rész a regényből (így a brainoiz által említett erdei élőhalott-menekülés például), a rendező viszont teljesen másra helyezte a hangsúlyt: a vámpírlány nála teljesen emberi lény, aki érzésekkel rendelkezik. Filmbeli ellentmondásként egyszer ki is mondja, hogy csak próbál emlékezni ezekre az érzésekre, viszont ehhez képest minden rezdüléséből látszik, szereti Oscart és fontos neki a fiú. Egészében véve Eli olyan „kislány”, mint az összes többi, „csak” éppen másként kell élnie.

Az előbb idézőjelbe tettem a lány szót – Eli ugyanis nem az. Ezzel meg is érkeztünk a film egyik hiányosságához is: utalnak rá, hogy valami nem stimmel Elivel ezen a téren, viszont nem derül ki, pontosan micsoda és miért is történt. A filmben Eli egyszer azt mondja Oscarnak, ő nem lány – arra kíváncsi, vajon a fiú ugyanúgy szereti-e majd ezután, mint addig. Később Oscar lesi meg Elit öltözködés közben, és akkor látja, hogy a „lány” szeméremdombján durván összefércelt, már behegedt seb látszik. A könyvből derül ki csupán, hogy Eli igazából fiú, és azután lett vámpír, amikor egy bizarr szertartás közben kasztrálták.

A film nagy előnye, hogy a vámpírfilmek között egyedülálló módon bemutatja, miképpen élhetnek a közöttünk a vérszívók, és egyáltalán nem olyan jó a sorsuk, mint azt elképzeljük. Sőt. Mert Elinek valóban rengeteg pénze van, viszont ezzel sem tudja megszerezni azt, amire szüksége van: a friss vért. Vér hiányában legyengül és alig tudja magát türtőztetni az emberek közelében. (Egyszer majdnem megtámadja Oscart és megfertőz egy idős nőt is, aki vámpírrá változik, és a sorsa jól szemlélteti, milyen alternatívái vannak egy ilyen fél-életet kezdő szörnyetegnek.)

Összességében véve a Let the Right One In / Engedj be! nem horrorfilm ugyan, inkább vámpír-dráma – illetőleg megkockázatom, hogy az elmúlt idők egyik legszenzációsabb alkotása. Nem bántam meg, hogy megnéztem.

(Még egy dolog, ami viszont nagyon nem tetszett: igazán szólhatott volna valaki a rendezőnek, hogy törölje meg az Oscart játszó kisfiú orrát, ugyanis szinte végig folyik. Nem tudom, ezzel az eszközzel mit akartak elérni, engem mindenesetre eléggé zavart és kizökkentett a film élvezetéből.)

Linkajánló:

a film hivatalos honlapja, képekkel és trailerrel