Az endless indulásakor egyik első dolgunk volt a képregény nagyszakállú mestere előtt tisztelegni egy portréval. Azóta az a szakáll megőszült egy kicsit, és két olyan esemény is történt, amire akkoriban  semmiben sem fogadtunk volna: film készült a Watchmenből, sőt még magyarul is megjelent. Kibővített, aktualizált retrócikk következik, az első megjelenés óta elkövetett ismertetőinkre mutató linkhegyekkel.

•

Alan Moore a modern képregénykultúra egyik meghatározó alakja – a szó legszorosabb értelmében, hiszen igen komoly változásokat indított útnak a műfajban. Úttörője volt számos olyan koncepcionális megoldásnak, amelyek ma már szinte alapvetésnek számítanak, és egyike azoknak a szerzőknek, akiknek köszönhetően a képregény műfaja komolyabb témákhoz nyúlt és komolyabb közönséget szólított meg.

Alan Moore 1953-ban született az angliai Northamptonban. Két gyermeke van (Leah Moore szintén képregényeket ír), visszahúzódó életet él szülővárosában,  és aki legalább egyszer látta fényképen, az hamar elfelejti a képregényíró geek sztereotípiáját.

1979-ben jelent meg az első képregénye, amit rajzolóként is jegyzett, és Curt Vile álnéven egy Roscoe Moscow nevű detektív történeteit mesélte el. Később úgy döntött, az írásra koncentrál; kezdetben a filmekkel, könyvekkel és egyebekkel megtámogatott brit sci-fi sorozat magazinjának, a Dr. Who Weeklynek, illetve a szintén neves 2000 AD-nek dolgozott. Itt jelentek meg az első olyan munkái, amelyekkel megalapozta a hírnevét — például a The Ballad of Halo Jones —, de az igazi elismerést a rövid életű Warrior magazin hozta meg számára, a Marvelman című — kissé szokatlan szuperhősökről szóló — sorozat révén. Szintén a Warriorban indult útjára a zseniális V for Vendetta, ez a nyomasztó vízió egy jövőbeli álarcos igazságosztóról. Mindkét sorozatért megkapta a legjobb képregénynek járó brit Eagle díjat, ám befejezni csak később, amerikai kiadóknál sikerült őket.

Az elismertség ugyanis amerikai megrendeléseket hozott, és (amit akkor még kevesen sejtettek) a felkínált sorozatok teljes átlényegülését. Moore-nak először a Saga of the Swamp Thinget ajánlották fel, a mocsárban élő növényszörnyeteg riasztóan B-film-szerű történetét, amit az első pillanattól kezdve gyökeresen megváltoztatott. Környezetvédelem, emberi sorsok, egy nem emberi lény emberi gondolatai (recenziónkat lásd itt) — a képregényekben újszerűnek számító témák serege, remek íráskészséggel megvalósítva. A Moore-módszer, avagy a hozott anyag teljes átalakítása, sőt átértelmezése pedig nem egy szerzőnek – például Neil Gaimannek – vált inspirációvá, amikor radikális eszközökkel transzformáltak kissé kopott és/vagy egyszerűcske hősöket meg sztorikat.

Moore a DC Comics több címének, köztük a Batmannek is rendszeres szerzője lett, majd egy régebbi ötletét felhasználva 1986-ban előrukkolt legnagyobb dobásával, a Hugo-díjjal jutalmazott Watchmennel (bővebben itt írtunk róla), ami máig ható szemléletváltást hozott a műfajba. A törvényen kívüli, kissé őrült, és a jelmez alatt nagyon is esendő szuperhősökről szóló munka az amerikai álarcos igazságosztók sötét oldalát mutatta be. Ráadásul filmes eszközöket használt és merészen játszott a panelek struktúrájával, hogy kiaknázza a képregény alapvető adottságait, mindehhez különféle áldokumentumokat pakolt az epizódok közé, szóval meglehetősen tömény anyag lehetett akkoriban.

Moore 1988-ban megjelent klasszikus Batman-képregénye, az egy epizódos Killing Joke (magyarul a Gyilkos tréfa néven a Batman-sorozat első darabja volt) szintén új megvilágításba helyezett egy kliséssé vált figurát – sokak szerint a denevérruhás bosszúálló legjobb története, és talán nem túlzás azt tippelni, hogy Frank Miller Batman-újragondolásával együtt ez a füzet is sokat segített felnőni a Denevérembernek, aki húsz év alatt eljutott a The Dark Knightig.

Számos más mű mellett Moore nevéhez fűződik a Hasfelmetsző Jack mítoszát történészi igényességgel körüljáró, rendkívül borongós From Hell. Társszerzőként felbukkant a Supreme sorozatban és a Spawnban, de egyre inkább elege lett a nagyipari képregénykiadás világából (a DC-vel többször is komoly konfliktusai voltak, ami előrevetítette a mester későbbi teljes kivonulását a multicég árnyékából). Kicsi, független kiadóknak kezdett dolgozni, majd saját imprintet alapított. Az America’s Best Comics olyan Moore-opuszokat hozott ki, mint a viktoriánus kor “szuperhőseit” felvonultató, abszolút zseniális The League of Extraordinary Gentlemen (ismertetőnk az első és második részről), a harmincas évek pulp történeteit idéző Tom Strong vagy a millió kikacsintással dúsított Top 10, ami egy szuperhősökkel telezsúfolt megaváros rendőreinek életét mutatta be.  A varázslatos Promethea az ezredforduló grandiózus vállalkozása, ami egyrészt okkultista oktatókönyvnek is felfogható, másrészt nagyjából mindent kihozott a képregényből mint eszközből, amit lehetett (olvasóknak kiszóló karakterek, szabad sorrendben olvasható panelszerkezet, hatalmas poszterré kihajtható epizód stb).

A Promethea bizonyos részei már előrevetítették Moore távozását a mainstreamből, szó szerint is: a Promethea történetvonalának apokalipszise az egész ABC-univerzum végét jelentette, beleértve a társszerzőkkel jegyzett képregényantológiákat is. Az éveken át ígért, de jogi okok miatt rengeteget csúszott Black Dossier (a League of Extraordinary Gentlemen-sorozat második és harmadik része közötti kiegészítő kiadvány) pedig az utolsó képregény, amit Moore a DC Comics-nál kihozott.

Moore mostanában a Top Shelf kiadónál lelhető fel (itt tervezi megjelentetni a League további részeit is), akik rögtön erősen startoltak: Moore és Melinda Gebbie (Moore felesége 2007 óta) a három legismertebb gyermekregény főhősnőjével készített erotikus képregényével, a merész Lost Girlsszel.

Moore a jelek szerint szinte teljesen hátat fordított a hagyományos képregényeknek (már amennyire hagyományosnak nevezhető, amit eddig csinált), és inkább a művészi önkifejezésre koncentrál. Erre kiváló példa a League-sorozat aktuális állása. A ponyvahősök zseniális remixének indult kaland(kép)regény a Black Dossier-ban a világirodalom kollektív tudatalattija lett, és ebben a közös fikciós térben a történet mint olyan már szinte teljesen háttérbe szorul. A képregény különböző (amúgy kiváló) irodalmi stílusgyakorlatokkal, trillió kis irodalmi utalással, vizuális kísérletezésekkel és egy mellékelt háromdimenziós szemüveggel bővült, amivel az utolsó fejezetet kell olvasni (de jelen sorok szerzője kissé visszasírja a kevésbé művészkedős, mégis jóval szórakoztatóbb első két részt).

Érdemes megemlíteni Alan Moore ellentmondásos viszonyát a műveiből készült filmekkel kapcsolatban, bár egyszerűbb lenne úgy fogalmazni, hogy semmilyen viszonyban nincsen velük. Bizonyos tekintetben nem lehet hibáztatni ezért: a From Hell tisztességes iparosmunka volt, de nem több. A nálunk Szövetség néven futott League-adaptáció már nagyon alacsonyra tette a lécet, de azt is leverte  (Raoul Renier esszéje az LXG filmváltozatáról olvasható is az endless régebbi inkarnációján). A V for Vendetta lehetett volna jó, de elrontották a végét és agyonvágták vele az egész koncepciót, ráadásul Joel Silver producer végleg kicsapta a biztosítékot Moore-nál, amikor azt nyilatkozta a korai sajtókampány alatt, hogy a szerző teljes támogatását élvezik (pedig nem). Mire megtörtént, amire senki sem számított, és a Watchmen filmvászonra került, ráadásul olyan rendező irányításával, aki végre egy igazi képregénygeek alázatával nyúlt a legendás anyaghoz, addigra Moore beszélni sem hajlandó a filmekről. (A Watchmen-filmről részletes kritika olvasható például az indexen.)

Alan Moore egyébként zenél és varázsol is, illetve írt egy regényt, ami a Voice of the Fire címet kapta. A regény különböző korokban játszódó történeteken keresztül mutatja be Northamptont, és egy ősember autentikus, I/1-es narrációjával indít, ami nem könnyíti meg a nyájas olvasó dolgát. Jelenleg egy másik, még monumentálisabb regényen dolgozik (ez a Jerusalem). Érdemes interjúkat olvasni vele (a neten rengeteg fellelhető), mert hihetetlenül kedves modorú, művelt úriember, aki szörnyen hosszan és részletesen válaszol minden kérdésre. Érdekesség, hogy karakterként a Simpsons egyik epizódjában is felbukkant (2007-ben), ahol saját magát szinkronizálta.