David Wellington: 13 Bullets
Nem elképzelhetetlen, hogy az endless gyakori szüneteinek egyikét követően már közöltünk vámpíros ismertetőt, hátha elsüthetünk egy hasonlatot a hibernációjukból felriadó vérszívókról. Ha nem, akkor itt az idő. Rorimack szójátékokkal megszórt eszmefuttatása a vadászregények alkonyáról, a vámpírkönyvek elnyálasodásáról és egy jól összerakott, online is olvasható regényről.
•
Létezik egy irodalmi zsáner, amit én nagyon szerettem, ez pedig a vadászregény. Vadászregényt ma már szinte senki nem ír, és ennek több oka van. Amikor már a fotelból sem kell kimozdulni, hogy lelevelezzük a legújabb egzotikus kalandtúra részleteit (csak győzzük pénzzel), akkor már nem olyan nagy kihívás eljutni mondjuk a Fekete Kontinensre. Az leköti az olvasót, mit csinált a szerző egy szál szúnyogháló alatt, miközben a malária gyötörte, az nem, hogy a szállodában három napon át nem volt pénze. Másrészt a technika fejlődése végleg a vadász felé döntötte az egyensúlyt – nagyon pancsernek kell lenni, hogy a párduc győzzön. Röviden: vadászregényt ritkán olvashatunk, legfeljebb vadásznovellákat két színes reklám között a megfelelő szaklapban.
És van egy másik zsáner, amit az évek során egyre jobban utáltam. Ez pedig a vámpírregény. Ugyanis a mainstream modern vámpírregény egyre inkább a romantikus szerelmesregények felé fordult. Én Anne Rice-t teszem meg progenitornak, biztosan akadtak mások is, azután már a nyakunkon (hol máshol) voltak a Hamiltonok, és nem hiszem, hogy a napokban megjelent Twilight jelentené a műfaj alkonyát. Voltak másféle vámpírkönyvek is, önironikusak (Fat White Vampire Blues), vagy az I am Legend vonalát követő vámpír-scifik.
A személyes kedvencem az, amikor a fenti két bekezdés témája találkozik: a vámpírvadász könyvek. A vadállat betört a városba, és senki más nem mentheti meg tőle az emberiséget, csak egy maroknyi vadász, csőre töltött fegyverrel. Az „oroszlán és az utolsó töltény a puskában” toposza napjainkban így hangzik: „egy elszabadult, gyilkolásra kész vámpír és tizenhárom skuló a tárban.”
És innentől sínen van a történet, nem nehéz kitalálni a végét. Garantált B-kategória, de van, amikor nem kell több, csak pár egyszerű szabály és indulhat a játszma, düböröghet az adrenalin. David Wellington ezt kínálja vámpírtrilógiája első részében, a 13 Bulletsben.
Wellington rutinosan mozog a műfajban – első, online is megjelent zombitrilógiája volt olyan jó, hogy könyvben is viszontlássuk, és ugyanez a helyzet a 13 Bullets-szel: ez még teljes egészében olvasható a neten, a következő két kötetért azonban már a könyvesboltba kell mennünk.
Az alaphelyzet egyszerű, mint egy faék. A nyolcvanas évek elején egy bizonyos Jameson Arkeley rendőrtiszt segítségével Amerika megtisztult a vámpíroktól. Azóta nem láttak egyet sem a szörnyetegek közül, egészen addig, amíg Laura Caxton országúti járőr és társa meg nem állít egy különös kocsit. A csomagtartóban hullák, a menekülő sofőr meg különleges ajándékot hagy maga után: az alkarját, ami hiába gabalyodott szögesdrótba órákkal ezelőtt, még mindig mozog.
Nem telik bele sok időbe, és maga a legendává vált Arkeley is megjelenik a színen. Nyomozni kezd, társául pedig Caxtont választja. Arkeley már tudja, Caxton hamar megtanulja: ellenfeleik már nem emberek, hanem szinte legyőzhetetlen, félelmetes erejű szörnyetegek. Nem lehet velük cicázni, ha túl akarják élni, le kell menniük kutyába.
A hajsza pedig a túlélésért folyik: egy újabb vámpírinvázió nem csak az egész kontinenst veszélyeztetné, de úgy tűnik, mintha a vérszívók direkt Caxtont szemelték volna ki. Hogy megkaparintsák, azért nem drága semmilyen áldozat… Ilyen ellenfélnél nem lehetünk benne biztosak, ki a vadász és ki a zsákmány, és a győzelem még akkor sem garantált, ha kettejüknek sikerülne túlélnie a regényt.
A 13 Bullets nem fogja megváltani a világirodalmat, vámpírja sem arról híresek, hogy gyökeresen megváltoztatnák a kialakult vámpírképet, mégis izgalmas, lebilincselő olvasmány. Mert vámpírok ide vagy oda, a főszereplője még mindig az ember. Az az ember, aki korábban a természettel dacolt, most pedig felveszi a harcot a természetfelettivel. És ha túléli, együtt sóhajthatunk: bizony ilyen szívós, túlélésre született a mi fajtánk.