Szigorú arcú, pisztolyos emberekkel foglalkozó szakértőnk, Jack a noir után a kémtörténeteket zsánerét veszi (stílusosan) célkeresztbe. Ismertetőjének első része a moziba invitál – gyorstalpaló azoknak, akik mindig is szerették volna pótolni kémfilmes lemaradásukat, de nem tudták, miből válogassanak, illetve kedvcsináló a rutinosabbak számára, akik most jönnek majd rá, hogy egy-egy darab kimaradt.

•

A kémkedés a világ legrégebbi szakmái közé tartozik: Szun Cu és a Biblia egyaránt figyelmet szentel a hírszerzés módozatainak. Míg az előbbi a technikai részleteket emeli ki, utóbbi inkább sztorizik, tehát a kém, mint irodalmi hős gyakorlatilag évezredek óta szórakoztat minket. Persze ha szigorúan vesszük, a kém igazi irodalmi hősként először Rudyard Kiplingnél jelenik meg – erről, azaz a szöveges ábrázolásról a következő cikkben beszélünk: most a kémfilmeket tárgyaljuk. Sajnos a teljesség igénye nélkül kell ezt tennünk, mivel a vérbeli kémfilm a XX. század közepén elismert kategória volt – jóval inkább, mint manapság. Jávor Pál és társai nem egy magyar kémfilmet raktak össze, habár ezek esetében a puszta létezésük sokkal figyelemreméltóbb, mint ravasz történetszövésük vagy az elviselhetetlen feszültség.

Ami a feszültséget illeti, a korai film noir tökéletes hátteret biztosított a kétdimenziós szereplőkkel dolgozó amerikai kémtörténeteknek, melyek a negyvenes évek elejére találták meg ellenségképeiket. A második világháborút megelőző időszakban, majd a háborúba való belépéssel végre németek, majd japánok lehettek az ellenfelek: a korábbi finomkodásból kilépve gyakorlatilag futószalagon gyártották Hollywoodban a közigénynek megfelelő filmeket. Nem nyúlunk mellé, ha a Casablancát afféle nyitódarabként kezeljük, főleg azért, hiszen szerepel benne Peter Lorre, aki nélkül ezidőtájt – legalábbis a látszat szerint – egyetlen józan ésszel rendelkező producer sem kezdett kémfilm készítésébe.

Orson Welles főleg a háború után alkotott igazán maradandó darabokat. Graham Greene A harmadik című könyvének filmváltozatában állítólag nem csak az egyik főszereplőként, de rendezőként is dolgozott, Az óra körbejárban pedig náci háborús bűnösként rejtőzött el Edward G. Robinson elől egy amerikai kisvárosban. Természetesen ma már kevésbé érzékelhető a darabot átitató feszültség, azaz suspense, ahogyan az egész műfajt nevezték.

Ha már műfajokról esik szó, akkor nem árt egy kis pontosítás. A korabeli, főleg amerikai darabokat felvonultató stílusok és alstílusok között különbség nem mindig érzékelhető: a mystery bűnügyi története inkább a bűncselekmény kidolgozására és megakadályozására összpontosít, a thriller pedig az akció sebességét, az erőszakot és általában is nagyobb ívű, terrorizmushoz és összeesküvésekhez kapcsolódó történeteket mesél el. A suspense viszont inkább a lélektani vonásokat domborítja ki – nem elsősorban maga a bűn, hanem a hozzá való viszony, a szereplők személyisége kap hangsúlyt.

A műfaj atyjaként ismert Alfred Hitchcock inkább a bűnügyi történetekről híres, de az ötvenes évek végén megrendezte az Észak-északnyugatot, majd 1966-ban az NDK-ban rajcsúrozó amerikai tudóst és menyasszonyát játszó Paul Newman-nel és Julie Andrews-zal a Szakadt függönyt, végül pedig ’69-ben a felejthető Topáz következett.

A hatvanas évekkel elérkeztünk James Bondhoz, aki azóta mentegeti meg a világot operettbűnözők világuralmi terveitől és kommunista tábornokok halálsugaraitól Omega karórájának, Aston Martinjának és közismert libidójának segítségével. Talán illene több figyelmet szentelnünk minden idők legismertebb „titkosügynökének”, de fontosabb dolgunk akad: máris itt van 1973, és A Sakál napja, melyben az ifjú (és ismeretlen) Edward Fox játszotta el a De Gaulle életére törő nevesincs bérgyilkost egy ismertebb aspiráns, Michael Caine helyett. Nem szigorúan vett kémfilm, viszont a korszak egyik nagy klasszikusa, és elsősorban a legelvetemültebb retrórajongóknak ajánlható: talán eleget mond, hogy a végéhez közeledve a feszültséget egy majd’ nyolc perces, szöveg nélküli, csak háttérzajokkal (tömeg moraja, járműzörejek, stb.) rész építi, ahol a nyomozó a gyilkost keresi a Bastille-napon, a párizsi utcákat megtöltő emberek között. Rendkívül érdekes korkép: a 1997-es változat (Bruce Willis, Richard Gere) nem kevéssel maradt le mögötte. Érdekességképpen megemlíthetjük, hogy ugyanez a helyzet a két Mandzsúriai jelölttel: az 1962-es változat (főszereplő: Frank Sinatra) sokkal meggyőzőbb, mint a 2004-es (főszereplő: Denzel Washington), viszont az 1986-os Gideon kardja és a Budapesten forgatott, 2005-ös München esetében fordított a helyzet.

A hetvenes években erős visszaesés jellemző az amerikai kémfilmes iparban. Talán az egyetlen igazán emlékezetes munka a Keselyű három napja Robert Redforddal. Közben tömegével gyártják a háborús és bűnügyi filmeket. A Szarvasvadász ugyanabban az évben készült, mint a Magas rangú célpont (John Cassavettes, Sophia Loren, Max von Sydow – ő játszott a Keselyűben is), és utóbbit csak azért merem kémfilmnek tekinteni, mert bár egy vonatrablást és George S. Patton tábornok meggyilkolását meséli el, ezek 1945 telén, a háború után történtek Németországban…

A nyolcvanas években említésre méltó európai filmek születtek: a 1981-ben a Profi Belmondóval és a Negyedik záradék (ez a Sakál napjával egyetemben Frederick Forsyth egyik könyvéből készült, ami magyarul A negyedik jegyzőkönyv néven fut) Michael Caine-nel és Pierce Brosnannel. Előbbi nevéhez a Harry Palmer-filmek kapcsolódnak még – összesen ötször játszotta a szemüveges brit ügynököt 1965 és 1996 között. A Profiról érdemes megemlíteni, hogy a lazuló szocializmusnak (illetve annak, hogy egy hang nem volt benne kommunizmusról: a franciák imperialista gyarmatpolitikájáról, legfeljebb) köszönhetően elég hamar forgalmazni kezdte a Mokép Magyarországon.

A kilencvenes évekről azt érdemes kiemelnünk, hogy Amerikában egyre unalmasabb kémfilmek készültek: érzésre azt az átmeneti állapotot másolták, ami a világ politikai közéletében is tapasztalható volt. A kód neve: Merkúr (Bruce Willis) és a Közellenség (Will Smith) juthat eszünkbe, bár csak keserű szájízzel. Az utóbbit Gene Hackman másodhegedűssége sem tette érdekesebbé.

Az ezredforduló viszont áttörést hozott. 2001. szeptember 11. és a hetvenes évek óta először erősödő terroristatevékenységek beleverték a hírszerzés fontosságát az egyszeri mozilátogató fejébe is. Rendkívül jól eltalált időpontban kezdődött a Bourne-ciklus. A trilógia egyes darabjai mind jobb fogadtatásra leltek; remélhetően a 2010-re tervezett negyedik rész nem töri meg a trendet. Bourne kinyitotta az ajtót társainak, bár lehet, hogy azokat kémfilm helyett inkább politikai kriminek lehetne hívni. A stílusok keveredése jól érzékelhető egy színész személyén keresztül. Chris Cooper soha többé nem szabadulhat az amerikai hírszerző karakterétől. Az első két Bourne-film után a Sziriána, Az utolsó jelentés és a Királyság jött gyors egymásutánban: az első az olajkartellek és a világpolitika működését tárgyalta, terrorista szállal súlyosbítva, a második filmben Robert Hanssent, az egyik leghíresebb szovjeteknek dolgozó árulót alakította, az utolsóban pedig egy bombaszakértőt, aki egy szaúd-arábiai, nyugatiak ellen irányult bombamerénylet felderítésén dolgozik.

A kémfilmesdi általában aktuálisabb témákhoz nyúl, mint más műfajok – mondhatni jobban reagál a napi eseményekre, mint a többiek (ez persze nem feltétlenül érvényes a kémvígjátékokra és a jobb-rosszabb sorozatokra). A következő évek várhatóan jó pár érdekes darabot tartogatnak – de hogy a kínai átkok fordítsam ki: remélhetően nem azért, mert érdekes időkben fogunk élni.