Wright hullámvasútként robogó fantasy trilógiájában latinul sorszámozott gyerek élnek egy iskolában az erdő mélyén, akik négyévente ugyanazt a születésnapot ünneplik, és ez még csak a kezdet, mert akad rejtély és izgalom bőven. Tapsi garantáltan spoilermentes ismertetője egy mitológiai és modern popkulturális áthallásokkal súlyosbított, remek történethez csinál kedvet.
•

I. Orphans of Chaos
II. Fugitives of Chaos
III. Titans of Chaos

Valahol Wales egy eldugott csücskében titokzatos magániskola komorlik az erdő mélyén. Mindössze öt tanulója van, a személyzet pedig kicsit arra emlékeztet, mintha egy különösen nyomasztó Dickens-gárdát összeeresztettek volna a Csengetett, milord? valamelyik zavarba ejtően brit részével. Akad itt perverz, mogorva mindenes, alkoholista dadus, jeges szépségű zene- és fizikatanárnő, de még rideg és kegyetlen iskolaorvos is. Itt nevelkedik narrátorunk, a tizenhat… húsz… de leginkább maga sem tudja, hány éves Amelia, gyermekkori nevén Secunda.

Az öt gyermek születése óta az iskolában él, egyáltalán nem úgy, ahogy általában a gyerekek szoktak. Nincsen koruk, sem születésnapjuk – azaz születésnapjuk iskolás korukig egyáltalán nincsen, aztán egy évben háromszor is megülik. Ilyenkor nevelőnőjük, a részeges, öreg Mrs. Wren különféle hasznos ajándékokkal halmozza el őket, például hideg sült kacsa kartondobozban, egy doboz szög, vagy egyszerűen nekik ad egy evőeszközzel teli konyhai fiókot.

Gyanús az is, hogy sokáig csak latinul sorszámozzák az öt kölyköt (Primus, Seconda, Tertia, Quartinus, Quentin), aztán egy születésnapjukra végre választhatnak neveket. Amelia Armstrong Windrose például Amelia Earhart, Neil Armstrong és a térképeken látható szélrózsa összegeként határozza meg magát, Primus a szerény Victor Invictus Triumph mellett teszi le a voksát, Quartinus a szabályosan röhejes, de sok szempontból találó Colin mac FirBolgot választja, és „az ifjú Tertia egy William Makepeace Thackeray regény után nevezte el magát, hogy Miss [Vanity] Fairnek hívhassák. Kész szerencse, hogy a végén nem Miss Büszkeség S. Balítélet lett a neve”. Quentin az egyetlen, aki megtartja a nevét, és Quentin Nemo lesz – ennek csak az utolsó kötetben van jelentősége, egy rövid jelenet erejéig.

A gyerekek nem hagyhatják el az iskola területét, és csak nagyritkán, tanári kísérettel mehet le Abertwyi városkájába. Az azért egy idő után feltűnik nekik, hogy más gyerekek nem csak a születésnapok terén különböznek tőlük – mintha hamarabb fel is nőnének. Például hogy lehet, hogy a kis Lily Lilac, akinek még Victor segített megtanulni írni, már tizenkilenc éves, míg Victor a tanáraik szerint jóval fiatalabb?

Azon a karácsonyon, amikor újra azt a választ kapják, hogy tizenhat évesek (épp, mint négy évvel korábban), különös dolgok történnek. Vanity titkos alagutakat talál a falban, Quentin szellemek segítségével repül, Victor pedig egy csillagászati mérés folyamán egyszerűen megváltoztatja a fény sebességét. Ráadásul az iskola fenntartói is összegyűlnek; és bár Dr. Fell, a zord iskolaorvos erős altatót itat a gyerekekkel, nehogy akár az ablakból is lássák az éjszakai ülés tagjait, Amelia és Quentin kicselezik, és kiszöknek a hálótermeikből, hogy meglessék titokzatos fogvatartóikat.

Innentől lehetetlen spoilerek nélkül beszélni a történetről (úgyhogy az olvasónapló részeket most ki is hagyom), pedig még az első kötet 90. oldalánál sem tartunk. Az eddig sem túl visszafogott események szabályosan megvadulnak, és ha az ember régen volt elsős gimnazista, netán ógörög irodalom vizsgára készülő bölcsész, akkor hamar úgy érzi magát, mint fesztivállátogató a gépi rodeóbikán; igencsak kapaszkodnia kell, hogy számon tartsa az érdekelt feleket. Igaz, hogy Wright mindig elmagyarázza, hogy akkor most mégis ki, meddig és miért, de lényegesen egyszerűbb követni a dolgokat, ha az embernek még dereng ez-az a görög mitológia véresebb fejezeteiből.

A sorozat ezt követő közel kilenctizede ugyanis egyetlen gigantikus hullámvasút, és a szerző igazán nem szab határt a fantáziájának – kitekinthetünk a negyedik és az ötödik dimenzióba, egy mágikusan felturbózott ógörög bárkával eljutunk a Marsra, megtudjuk az igazat Beowulfról, és Vanityt még Lindsay Lohannel is összetévesztik. Kicsit olyan, mintha a Harry Potter és az azkabani fogoly fináléjának vad pörgése köteteken át tartana, bár azért a két sorozat körülbelül úgy viszonyul egymáshoz, mint traubiszóda a törkölypálinkához – ez lényegesen ütősebb, de a harmadik kötet végére már kicsit szédeleg az ember. Talán bele is fulladnánk az akcióáradatba, ha Amelia beszámolója nem lenne olyan könnyed, személyes és sokszor üdén humoros. Néha persze fárasztó, hogy mennyire el van foglalva a saját külsejével, de végtére is egy kamaszlányról beszélünk, akkor is, ha kategóriákkal nagyobb emberfeletti hatalmaknak parancsol – és sokszor ez a gyerekes tetszelgés könnyít a zsibbasztó tempóban sorjázó eseményeken.

A trilógia nemcsak abból a szempontból igazi ponyva, hogy szinte megszakítás nélkül akciójelenetekből áll (a szereplők ugyan néha magyarázkodnak egy keveset tudományosan, de szerintem azt a szerkesztőn kívül legfeljebb a lektor olvasta át), de mondanivalója sincs sok; én a magam részéről például morzsányit sem fedeztem fel benne. Hacsak azt, hogy nem érdemes ölni, mert akkor vérdíjként egész súlyos átkokat kaphatunk a nyakunkba, nem számítjuk mondanivalónak; és én nem számítanám annak, elvégre ez nyugtalanítóan piaci felfogása egy erkölcsi kérdésnek. Esetleg ide vehetnénk még azt is, hogy akár a káosz gyermekeinek is lehet szíve, de ez elég béna tanítás lenne, azt hiszem. Megnyugtatóbb feltételezés, hogy Wright egyszerűen csak egy pörgős, színes mesét akart összezsonglőrködni, a világ megjobbítása és lelkünk megváltása nem tartozott a céljai közé.

Akit nem zavar, hogy egy történet csak történet, ha egyszer olyan izgalmas, színes és robbanékony, hogy a legtöbb tűzijáték elbújhat mellette, annak érdemes megszereznie ezt a sorozatot.