Retrocikkünk aktualitását a nyáron mozikba került parádés filmváltozat és a magyar kiadás apropója adja. Neil Gaiman viktoriánus meséjéről diane készített színpompás ismertetőt: a regény, ami sajátos ízt ad a tündértörténeteknek és még díszdobozos kiadása is van.

Kapj el hulló csillagot,
ejts teherbe egy tököt,
súgd meg, hol a tűnt napok,
vagy ki patkolt ördögöt,
hablány hol zeng, s mi segítsen,
hogy az irígység ne csípjen,
s hol kél
a szél
mely tisztes lelkeket segél.*

Van egy falu valahol a viktoriánus Angliában, ahol a helybeliek egy falat, pontosabban egy falba vágott átjárót őriznek. Senki nem jöhet át odaátról, és a falusiak is csak ritkán merészkednek a nyíláson túli rétre és a réten túl nyújtózó erdőbe. Ha szél fúj a fal mögül, a tűz furcsán elszíneződik, szivárványos szikrák pattognak ki belőle, a falubeliek szívét pedig megmagyarázhatatlan vágyakozás tölti el ismeretlen kalandok után. Kilencévente különös beszédű, ismeretlen illatú, díszes ruhájú látogatók érkeznek messzi tájakról, és azon az egy napon, mikor szabad az átjárás és találkozhatnak a falon innen élő néppel, varázslatos portékákat — palackozott álmokat, öröklevendulát, éjköpenyt, vihartojást — adnak és vesznek a réten felállított piacon.

Dunstan Thorne, egy jóravaló ifjú gazda csak egy csinos csecsebecsét keres a piacon menyasszonyának, de a kristályvirágokat árusító vénasszony segédje, egy macskafülű, bíborszemű, gyönyörű lány miatt kissé letér a járt útról. Az eredmény kilenc hónap múlva jelentkezik: a falba vágott átjárónál egy kosárba tett csecsemőt találnak az őrök, akinek a takaróra tűzött cetli szerint Tristran Thorne a neve. A család persze mindent elkövet, hogy óvja a felnövekvő Tristrant az anyai örökségtől, de ha valakinek tündérvér folyik az ereiben, nem arra ítéltetett, hogy birkákat neveljen élete végéig egy farmon. Tristran mit sem tud származásáról, egy nap azonban a világ leggyönyörűbb és legkedvesebb teremtése, Victoria Forester azt ígéri neki, bármit kérhet tőle, ha elhozza neki a hullócsillagot, amit együtt láttak lepottyanni valahol a falon túlra.

Tristran felkerekedik hát, de — hiába a tündérvér — segítség és jó tanács nélkül menthetetlenül elveszne Tündérországban, ha nem találna kísérőkre és védelmezőkre. Szüksége is lesz rájuk, hiszen nem csak ő indult a csillag keresésére: Stormhold kastélyának és birodalmának örökösei közül azé lesz a trón, aki megtalálja a csillagot. Egy sűrű erdő mélyén pedig három banya egyike fiatalságot vásárol magának és elindul, hogy megszerezze egy újabb csillag szívét magának és nővéreinek… Megkezdődik a hajsza a csillagért, amiről — akiről — kiderül, hogy valójában egy élőlény, és egyáltalán nincs kedve Tristrannal tartani Victoria Foresterhez, feláldozni a szívét három vénséges banya megfiatalodásáért vagy belekeveredni Stormhold örökösödési harcaiba.

Titkos társaságok, testvérgyilkosságok, kísértetek, gyilkos erdő, beszélő fák, villámokra vadászó repülő hajók, felhőn utazás, mogyorós pelévé változtatott hősök, unikornis és oroszlán — minden adott egy igazi tündérmeséhez, mely mégis több, mint egy szokásos gyerekmese. Ez nagyrész Gaiman boszorkányainak köszönhető: a csillag szívéért induló lény nem holmi vasorrú bába, hanem hatalmas, ősöreg boszorkánykirálynő, egy hármas entitás egyik aspektusa, aki annyira nem emberi módon gondolkodik és cselekszik, hogy igazán gonosznak sem nevezhető: pusztán attól félelmetes, hogy olyan más.

Gaiman a Sandmanből ismert Fúria/Erinnüsz/keresztutak istennője vonalat viszi tovább, az ott megismert könyörtelenséggel üldözik itt is a csillagot, és ehhez a könyörtelenséghez bizony a Thessaly-féle véres-beles mágia is hozzátartozik. Nincs itt semmi szépelgés varázserejű drágakövekkel, kristályvirágokkal és szikrázó varázspálcákkal, itt a hatalomnak valóban ára van, és az ár valakinek az élete. Itt döglött menyét beleiből jósolnak, amit úgy nyúznak meg, „ahogy egy gyereket bújtat ki a pizsamájából az anyja”.

A Tristranék nyomába eredő szépséges, megfiatalodott, ereje teljében lévő boszorkány szabadidejében csontnyelű obszidiánkéseit feni, amikkel a csillag szívét fogja kivágni, és az unikornist nem óvja meg pusztán az, hogy gyönyörű. Gaiman boszorkányainak az eszén nem járna túl Jancsi és Juliska, és Tristranék tündérországi utazása is attól kap súlyt, hogy egy ilyen lény üldözi őket — ezért lesz érett tizenkét évesek és a tündérmesék iránt fogékony idősebbek számára is remek olvasmány a könyv: elbűvölő, tündéri, de pont annyira félelmetes, hogy nem fájdul meg a gyomrunk a vattacukoríztől. Ráadásul a meseszerű lezáráson Gaiman szokás szerint csavar egy kicsit; happy end is meg nem is, de az olvasó azért elégedett.

A Stardust különböző kiadásokban jelent meg, a legszebb a klasszikus tündérmesés rajzokkal illusztrált változat, amit Charles Vess követett el, és díszdobozban is kiadták.

(A filmváltozat 2007-ben landolt a mozikban, tekintélyes szereposztással – Michelle Pfeiffer, Robert de Niro, Claire Danes – és ha nem is nagyon nagy, de azért használható költségvetéssel. Habár az első hónapok eredményeiből ítélve nem lett kasszasiker, az látszik rajta, hogy a készítők komolyan vették a feladatot, a történet filmvászonra alakításából pedig a forgatókönyv felett gyámkodó Gaiman is kivette a részét, szóval még lehet belőle DVD-siker – a szerk.)

A regény magyarul Csillagpor címen jelenik meg az Agave kiadónál.

 

* John Donne: Dal, részlet, Eörsi István fordítása