Mi történt volna, ha a napóleoni háborúk korában két igazi varázsló bukkan fel Angliában? Susanna Clarke debütáló regényében bőven mérik a fantáziát és az ötleteket, a hollókat meg a csodákat – ráadásul olyan sokszínű, hogy képtelenség dióhéjban írni róla, pedig brainoiz becsszóra bele sem kezdett a poénok lelövöldözésébe.

— Képes egy varázsló megölni egy embert mágiával? — kérdezte Lord Wellington Strange-et.
Az a homlokát ráncolta. Láthatóan nem volt ínyére a kérdés.
— Úgy hiszem, egy varázsló talán képes lehet rá — ismerte el végül. — De egy úriember soha.

1806 őszén John Segundus York városába költözik. Ebben még semmi különös nem lenne, de mivel a szóban forgó gentleman műkedvelő varázslónak tartja magát, rögvest ellátogat a helybéli varázslók társaságának gyűlésére. Persze egy tisztességes angol városban nem ősz szakállú mágusok végeznek tiltott rituálékat a pincében, pusztán arról van szó, hogy néhány úriember minden harmadik szerdán rettenetes unalmas dolgozatokat olvas fel a mágia elméletéről. Nem is meglepő, hogy John Segundus első felszólalásával botrányt okoz a társaság tagjai között — pedig ő csak annyit szeretne tudni, hová is tűnt Angliából a mágia? Miért nem látott senki működő varázslatot évszázadok óta?

A klasszikus angol regények komótos felvezetésével indító mű hátteréül a 19. század első felének Nagy-Britanniája szolgál, ami elsőre semmiben sem különbözik attól, amit mondjuk a történelemkönyvekben olvashatunk a napóleoni háborúk koráról. A középkori Britannia már jóval inkább rászolgál az „alternatív” jelzőre. Akkoriban a Tündérországból visszatért Névtelen Rabszolga, a világ legnagyobb varázslója, legismertebb elnevezésével élve a Hollókirály (Raven King) uralkodott hétszáz éven át Angliában. Azonban egy napon egyszerűen felállt a trónusáról és ismeretlen okból sorsára hagyta egykori birodalmát. A mágusok nemzedékről nemzedékre egyre csekélyebb hatalommal bírtak, és történetünk időpontjában azok, akik egyáltalán varázslóak nevezik magukat, ezeknek az arany- és ezüstkori mágusoknak a hátrahagyott könyvtárain rágódó tudósok csupán. Régen feledésbe merültek már azok az idők, amikor járható utak vezettek Tündérországba, és működtek a ráolvasások.
És ha mégis vannak kivételek? A bevezetőben említett Mr. Segundus személyesen jár utána annak a pletykának, miszerint Yorktól nem messze, Hurtfew Abbey ódon udvarházában él egy igazi varázsló. A különc Gilbert Norrell első pillantásra szintén csak egy szürke könyvmoly, mégis elfogadja a yorki varázslók gőgös kihívását — és amikor igazi bűbájt hajt végre, azzal új korszakot nyit Nagy-Britannia történetében. Igaz, jó ideig ő az egyetlen varázsló Angliában — ennek minden előnyével és hátrányával együtt —, egészen addig, míg a szintén tehetséggel bíró ifjú Jonathan Strange tanítványnak nem jelentkezik. Ez, tekintve a két személyiség közötti különbségeket, óhatatlanul problémákhoz vezet, ebből bomlik ki lassan a történet elátkozott inasokkal és hollókkal, esőből bűvölt hajókkal és eltüntetett városokkal, sötétségbe boruló Velencével, a háttérben pedig a csodálatos és rémületes Hollókirály árnyékával…

A Jonathan Strange & Mr. Norrell tulajdonképpen alternatív történelmi fantasy („mi történt volna, ha a napóleoni háborúk idején az angoloknak hirtelen lett volna két varázslójuk?”), de akad benne bőven a 19. századi regények toposzaiból is: a londoni társasági életbe csöppenő vidéki gentleman/varázsló életútja, a mester és tanítvány rivalizálása, utazás az egzotikus Európában, már-már Jane Austen-i románc az érzéseiket illedelmesen palástoló szereplők között, ismeretlen rosszakaró áskálódásai és a háttérben egy háború vihara.

Egyébként a történet önmagában még egyáltalán nem különleges, és hiába terpeszkedik el majdnem kilencszáz oldalon, valójában dióhéjban össze lehetne foglalni. Az, hogy a Strange & Norrell kirobbanó siker lett — egyúttal az utóbbi évek egyik legérdekesebb és legszebben megírt regénye a fantasy műfajban, ahol az ötlettelen Tolkien-klónok klónjai dominálnak —, pont nem a történetnek köszönhető.

A könyv hatalmas vonzereje, hogy Susanna Clarke hihetetlen aprólékosan építette fel ezt a fiktív világot, és ezt sikerül szájbarágás nélkül érzékeltetnie — ehhez viszont az kellett, hogy a lassan hömpölygő, még csak nem is túl monumentális történet ízig-vérig a tizenkilencedik századi regényírás hagyományait kövesse. Apránként épül fel, nem restell időnként nagy ívű kitérőket tenni a történet fősodrából, fejezeteken át elidőzni a mellékszereplők sorsán, és ha a szerző úgy érzi, hogy már nagyon elkalandozott, akkor lábjegyzetek formájában egészíti ki a történetet. Tulajdonképpen ezek a lábjegyzetek (amelyeket Clarke saját magának írt, és nem is gondolta, hogy a kiadó meghagyja majd) a legszínesebbek, mellesleg tömve vannak eredetibbnél eredetibb apróságokkal, amelyekből mások külön történeteket írnak.

A könyv másik szimpatikus vonása a történelmi tények, létező történelmi személyiségek ötvözése a színtiszta fantáziával (például hogyan született Byron Manfred című műve, és miként zajlott le valójában a franciák elleni spanyol hadjárat). Szintén nagyon kellemes az az elegancia, amellyel a mágiát és a természetfelettit kezeli. A varázslók nem ősz szakállú Gandalfok vagy pálcát szorongató, taláros iskolások, inkább mizantróp különcök, a társasági életből kilógó hóbortosok, akik bármikor órákig képesek beszélni unalomba ájult hallgatóságuknak a jelentéktelenebb középkori varázslók mágiaelméleteiről. Ha viszont varázsolnak, abból tényleg egészen különleges dolgok kerekednek, és Susanna Clarke-nak sikerült az, ami a legtöbb fantasyben csúfos kudarcot vall (vagy meg sem próbálják): elérni azt, hogy a mágia valóban idegennek és hatalmasnak tűnjön. Nincsenek tűzgolyók, de vannak helyettük igen ötletes bűbájok, és a misztikusságot erősíti, hogy a legtöbbször csak az értetlen mellékszereplők szemén keresztül látjuk a végeredményt. Hasonlóan eltalált a történet fontos alapkövének számító tündérvilág: ezek a tündérek nem nemes arcélű íjászok az erdőből, és nem is bolondozó, erdei manócskák. Susanna Clarke tündérei pontosan olyanok, mint a skót és az ír mitológia teremtményei: csodálatosak, idegenek és hihetetlenül rémisztőek.

És hogy néhány szó a tömjénezés mellett a regény gyengébb pontjairól is essen, tulajdonképpen a legnagyobb hátránya ugyanaz, mint az erénye — a mérete és az aprólékossága. A fantasy szerelmesei kedvelik az ajtókitámasztónak is felhasználható alkotásokat, de a Strange & Norrell kilencszáz oldala például George R. R. Martin kilencszáz oldalához képest kétszer annyinak tűnik majd; a számtalan apró részlet kezdetben olyan, mint egy-egy darab finom sütemény, aki viszont ekkora mennyiségben már komolyan megfeküdheti a gyomrot. Különösen a regény közepénél nagy a kísértés, hogy egy kicsit félretegyük a könyvet és elolvassunk valami mást, bár a lassan hömpölygő történetben bármikor gond nélkül fel lehet venni a fonalat. Mert a Strange & Norrell visszahúzza az embert, és az utolsó száz oldal bőven kárpótol a lassúságért. Akik értékelik a hömpölygő sodrású, aprólékos könyveket, nagy eséllyel szeretni fogják; a minimalista próza vagy a pörgős akció híveinek valószínűleg nem ez lesz a kedvenc könyve.

Számomra örvendetes meglepetés, hogy egy ennyire nem tipikus fantasy siker lehetett az angolszász piacon. Nyilvánvalóan ebben komoly szerepe van a kiadó egészen grandiózus reklámkampányának, ami valami felnőtteknek szánt Harry Potternek próbálta eladni a regényt, habár a hasonlóságok kimerülnek abban, hogy Anglia a helyszín, meg akad benne néhány varázsló. Susanna Clarke-nak ráadásul ez az első könyve (állítólag tíz év kellett a megírásához, és ezt őszintén szólva el is tudom képzelni), de a kiadó így sem riadt vissza az illusztrációkkal kiegészített, méretében testi fenyítésre alkalmas féltéglától. Ezek után nemcsak hogy megjelent, hanem be is gyűjtött egy talicskányi díjat, a rangosabbak közül is, a fordítás jogait tucatnyi országba adták el és állítólag a New Line Cinema stúdiójában már folynak a film előkészületei (ami speciel engem őszinte rémülettel tölt el, de hát ki tudja).

A regény hivatalos honlapján nagyjából 2004 óta szerepelt a jogokat megvásárló kiadók között a magyar Agave, akik 2006 karácsonyára meg is jelentették a művet, A hollókirály címmel. A magyar kiadáshoz egyelőre nem volt szerencsénk, de bátor feladat, ismerve a magyar piac irtózását az ismeretlen szerzőktől és az ekkora méretű regényektől (illetve nagyon sok múlhat a fordítón is, akinek ezt a kicsit modoros, enyhén archaizáló, beszélő nevekkel bőven ellátott könyvet kellett tolmácsolnia.) Mindenképpen nemes vállalkozás.

A regény hivatalos oldala

A regény magyar oldala

*

[A főoldalon látható kiemelt, vonatkozó illusztráció Aimee Fleck Creative Commons BY-NC-ND 2.0 licensz alatt közzétett munkája.]