Gaiman P. G. Wodehouse-ba oltott urban fantasyjéről a régi endlessen lelkendeztünk már egyszer, azok számára viszont, akik akkor nem olvasták brainoiz ismertetőjét, következzen Silvermoon vadonatúj és némileg tárgyilagosabb értékelése a póktestvérekről, a Tigrisekről és a romantikus ködről.

•

Neil Gaimant novellistaként, regény- és forgatókönyvíróként, képregényszerzőként is ismerhetjük. Novelláival találkoztam elsőként, és maradandó élményt jelentettek. Hosszabb terjedelmű művei közül először az Amerikai isteneket olvastam, és ebben igazán magával rántott sötét, misztikus, álomszerű, de mégis nagyon emberközeli világába.

Amikor megtudtam, hogy 2005-ben kiadott Anansi Boys című regényében kibontotta az egyik „amerikai isten”, Anansi történetét, rögtön feltámadt a kíváncsiságom. Miután elolvastam a könyvet, nagyon szubjektív véleményem az, hogy jobban tette volna, ha más isten(eke)t választ a pantheonból (példának okáért Csernobogot vagy Lokit). Ez azonban csak személyes benyomásom, aki a könnyedebb, pozitívabb írásokat kedveli és fogékony a cizellált angol humorra, valószínűleg megtalálja a számítását.

Anansi tehát pókisten, a trükkök és mesék, a bosszantó kellemetlenségek ura. Mindenkinek igyekszik apró csínyekkel betartani, de a rosszindulat vagy a harag messze áll tőle. Nem akar bántani másokat, csak szórakozni szeretne. Önző és felelőtlen módon él, számára első az élvezet. Az egész művet átlengi a „trickster” isten jelenléte, még akkor is, ha ő már a könyv első lapjain jobblétre szenderül. Így adja át helyét fiainak, „Kövér” Charlie Nancynek és Spidernek (avagy Póknak), akik nem is különbözhetnének jobban egymástól.

Charlie egyetlen dologban hasonlít az apjára – szereti a dalokat és szívesen énekel, de kizárólag csak önmagának, mert a lámpaláz miatt közönség előtt nem mer szerepelni. Amúgy könyvelőként dolgozik egy jól menő pénzügyi tanácsadó cégnél, esküvőt tervez menyasszonyával, kis lakásban éli jól szervezett, komfortos életét. Spider mindenben az ellentéte, könnyelmű, népszerű és sikeres zenész, nem gondol a holnappal, a nőkkel pedig csak játszik – mondhatni teljesen örökölte Anansi isteni természetét.

A testvérek hosszú évek után találkoznak újra apjuk halála után, és jó alaposan felkavarják egymás életét. Tulajdonképpen erről szól a könyv, arról az erőfeszítésről, hogy miként próbálják és tudják megváltoztatni egymást, hogyan kerülnek közel apjukhoz, hogyan lépnek örökébe.

A cselekmény fordulatos, izgalmas, képes fenntartani az olvasó figyelmét és érdeklődését. A fiúk jellemrajza és jellemfejlődése a regény gerince. Kapcsolatuk, konfliktusaik életszerűek, még akkor is, ha kalandjaik meglehetősen valószerűtlenek. Egészen a végkifejlet kibontakozásáig lassan csordogál a történet, részletes leírásokat kapunk mind a helyszínekről, mind a szereplők lelki állapotáról. Az utolsó egyötöd aztán igencsak felpörög, filmszerűvé válik. Egy szórakoztató, súlytalan, romantikus filmmé.

Személy szerint nekem kevésbé tetszett az Anansi Boys, mint az Amerikai istenek, de azért bőven akad említésre méltó pozitívum. Szokás szerint két párhuzamos síkon játszódik a regény cselekménye. Egyrészt a jelenben, Londonban és Floridában (tehát olyan valós helyszíneken, amelyeket a szerző kiválóan ismer), másrészt egy földrajzilag meg nem határozható vidéken, az idő kezdetén. Itt küzd meg a mesékért a Tigris és Anansi. Régen, a félelemmel és szomorúsággal teli, sötét korban minden történet, minden mese a Tigrisé volt. Anansi azonban csellel elcsalta tőle a történeteket és azóta terjedtek el a vidám és szórakoztató sztorik a világban. Az átvert Tigris ezért bosszút akar állni Anansin és minden leszármazottján. Ez tehát az a mese, ami átível a fiúk evilági kalandjai felett, és nem kívánt örökségként rájuk száll.

A mellékszereplők népes kara izgalmas, szivárványszínű panoptikum. Gaiman kalandfilmre emlékeztető történetében idős okkultista hölgyek szeánszain táncolnak és kísértenek a szellemek, egy fehérgalléros bűnöző megpróbál kitérni az igazságszolgáltatás kemény öklét képviselő, elkötelezett rendőrlány elől, miközben totemlények és istenségek népesítik be az álomszerű túlvilágot.

Gaiman (nyilván nem véletlenül) Anansi-történetet írt. Én jobban kedvelem a Tigris meséit (természetesen csak olvasni, nem pedig a valós életben), talán ez az oka annak, hogy nem nyűgözött le ez a regény. Kicsit mintha elveszne a komoly és komolytalan látásmód között. Ettől függetlenül a humor kedves és igényes, a kalandok fenntartják a figyelmet, a világ kezdetén (vagy végén) játszódó, az „itt és mostba” átgyűrűző események pedig magukon viselik az igazi Gaiman-védjegyet.

Linkajánló: egy másik ismertető az endlessen.