Sötét és erőszakos politikus-katonás képregény a szakma nagyágyújától vagy fenegyerekétől, főszerepben az esszenciális katonával. Oroszok, afgánok, britek és amerikaiak adnak egymásnak puskaporos randevút Jack történelmi áttekintéssel fűszerezett ismertetőjében.

•

Vannak azok a képregények, amelyek a legmocskosabb módon akarnak hatást elérni: teátrálisak, giccsesek, és ugyanolyan alattomosan próbálnak a szívbe vackolódni, mint a Titanic hajóorros-karkitárós jelenete vagy az orsóférgek. Garth Ennis hajlamos ilyen alantas ötletekhez és megoldásokhoz nyúlni, ráadásul ügyesen zsonglőrködik ezekkel: a .303 a Titanic-kal ellentétben működik. Korszerű hőseposz kerekedik ki a szemünk előtt, az értelmes és elgondolkodtató hőseposzok minden kellékével együtt.
A rajzoló Jacen Burrows és a színező Greg Waller koprodukcióit – a jellegzetesen megrajzolt arcok mellett – két dolog miatt könnyű azonosítani. Az elfolyó tónusú textúrák; a ruhák, a háttérben magasodó hegyek, az ég és az előbb-utóbb biztosan kiomló belek, leszakadó végtagok, fröcsögő vér aprólékos ábrázolása jellegzetes.

Ismerkedj meg az Ezredessel, az orosz elitkatonával, akinek az állát a sztálingrádi Traktorgyárban dizájnolták, gleccserkék szemét számtalan csata pora húzta szűkre… és akit a pravoszláv egyház a napokban fog a mesterlövészek védőszentjévé avatni. Az Ezredes karakterét szuronnyal vágták ki a kollektív katonai emlékezetből: ő az igazságos és tehetséges csapattiszt, a harctéri parancsnok, aki mindig helyesen dönt és sohasem lázad a szükségszerűség ellen, de távolról sem szürke, kétdimenziós figura.
Ismerkedj meg a .303-as Lee-Enfield karabéllyal, ami a világ egyik leghíresebb ismétlőpuskája. A Brit Birodalom (és később a Brit Nemzetközösség, de az ugyanaz) katonái először az első világháborúban mutogatták német pajtásaiknak új játékukat, majd minden fegyveres konfliktusba elvitték, amit csak el tudsz képzelni – még a Falkland-szigetekre is. A Lee-Enfield több mint 17 millió példányban készült (ez volt a második legnagyobb példányszámban gyártott karabély, az orosz Mosin-Nagant M91/30 a nyertes 37 millióval), és épp annyira jellegzetesen XX. századi, mint a szintén nagy példányszámú VW Bogár. A fegyvert természetesen mindenki használta, akinek a keze ügyébe kerülhetett: katonai, félkatonai, milicista, rendőri és egyéb rendfenntartó alakulatok, felkelők, forradalmárok, vadászok… Mindenki.
Ismerkedj meg Afganisztánnal, „az országgal, amely hadseregeket nyel el”. Az angolok Kipling idején játszódtak ott, a szovjetek a hidegháborúban igyekeztek gyarmatosítani, de végül mind távozott. Afganisztánban csak sziklák és afgánok vannak, az utóbbiak pedig fanatikusan imádják az előbbieket (habár nemrég hallottam egyről, aki a golfért van oda – nyitott is egy golfklubot valamelyik kabuli harckocsitemető helyén).

Térjünk vissza a képregényre. A történet két fő részre (egyenként három füzetre) oszlik: az elsőben egy miniháborút követhetünk figyelemmel, míg a második afféle road movie. A választóvonal az Ezredes lázadása: hogy hirtelen elmezavar vagy hirtelen kijózanodás tanúi lehetünk… ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. A miniháborút (akárcsak a régi szép időkben) egy orosz és egy brit speciális egység vívja, ráadásul a szokottnál nagyobb lelkesedéssel: a Vojszka Szpecialnogó Naznacsenyija és a Special Air Service kötelékében szolgáló tisztek ugyanúgy örülnek annak, hogy végre ismét értékes ellenfelet sodort az útjukba a végzet. Mintha sakkoznának: taktikáznak, erő helyett ésszel próbálják legyőzni a másikat, miközben a célvonal felé haladnak. A célvonal esetünkben egy, a hegyvidék mélyén lezuhant amerikai repülőgép. Mindkét csapat titkos küldetést teljesít: az amerikaiak valamilyen oknál fogva visszautasítottak minden segítségnyújtási szándékot, ezzel pedig elképesztő mértékben felcsigázták saját szövetségeseik és az oroszok kíváncsiságát. Az ágyúgolyófutam célja tehát megtalálni a roncsot és kideríteni, mi ennyire fontos és titkos vele kapcsolatban.
A helyszín az oroszok érkezése után csatatérré változik: előbb a két egység, utóbb a harmadikként csatlakozó amerikai harci helikopterek szállnak harcba. A zaj elültével az Ezredes és a brit tiszt kedves ellenségekké válnak, hajnalra pedig megváltozik valami az előbbi elméjében: megcsömörlik, de harag helyett megvilágosodás érkezik. Az orosz elfogadva a rárótt feladatot vállára akasztja a csapatát kísérő afgán vezető karabélyát és kelet felé indul.
Legközelebb az Egyesült Államok déli részén érjük utol, ahogy zarándoklata végéhez közeledve egy kubai feketemunkás otthonában rejtőzik. Távozáskor – fizetségül a vendégszeretetért – megöli a helyi vágóhíd zsarnokoskodó igazgatóját, de emiatt ismét tiszteletreméltó ellenfélre akad egy barázdált arcú seriff személyében. Rövid és heves párharcuk végül az Ezredes győzelmével zárul: az afgán hegyek között lelt küldetéstudat viszi előre, és nem engedi elbukni.

Ballada a katonáról, látszólag. De a végkifejlet közeledtével egyre nyilvánvalóbb, hogy Garth Ennis fő célja a társadalomkritika volt: egyszerre ostorozza az USA bel- és külpolitikáját. Nem is számíthatsz arra, hogy ezt a történetet viszontlátod a moziban, mivel túlságosan szembehelyezkedik a hivatalos értékrenddel… egyszerűbben szólva, sosem látsz olyat, hogy az amerikaiak kizárólag rosszfiú-szerepet játszanak egy sztoriban. Egyik szemem sír emiatt, a másik nevet. Még a végén Dolph Lundgren játszaná a főszerepet, és ezt még elgondolni is borzasztó.