A misztikus elemekkel dúsított bibliofil-noir a spanyol szerző talán legerősebb könyve. Archív ismertetőnk főleg azoknak szól, akik nem ismerik a hazájában milliós eladásokat produkáló mestert, de egy ilyen esszenciális művet azoknak is ajánlani tudunk, mintegy utolsó próbaként, akiket az író többi regénye esetleg nem taglózott le annyira.

•

Lucas Corso első pillantásra keményre cserzett, tipikus detektívnek tűnik: magányos, középkorú, cinikus és természetesen a nehéz ügyek specialistája. A látszat azonban némileg csal, Corso ugyanis amolyan könyvdetektív, pénzért felbérelhető zsoldos, aki farkasként ered a különböző első kiadások, ritka nyomatok, szignózott fóliók és egyéb ritkaságok után. Megbízói különc gyűjtők és bogaras milliomosok, vadászterületének könyvtárakat, hagyatéki tárgyalásokat vagy dohos antikváriumokat választ. Habár szakmája mestere, mindkét új megbízatása kemény diónak bizonyul számára… még akkor is, ha nem egészen úgy, mint elsőre gondolta.

Pérez-Reverte csavaros, misztikus és hangulatos történetében Corso nagyon hamar egy felettébb kusza és titokzatos ügy kellős közepén találja magát. Míg Boris Balkan, a neves irodalomtudós arra kéri, bizonyítsa be egy eredetinek tűnő Dumas-kézirat valódiságát, Varo Borja, a dúsgazdag műgyűjtő egyik könyvével kapcsolatban kéri ki a tanácsát. Az 1666-ban nyomtatott mű a Delomelanicon nevet viseli (vagy más néven a Kilenc Kapu az Árnyak Birodalmába), és a legenda szerint maga Lucifer a szerzője. A tiltott tudás — mint az a nevéből is sejthető — sötét hatalmat adhat annak, aki képes értelmezni kódolt üzenetét. Tulajdonosa azonban biztos benne, hogy ezzel a példánnyal nincsen rendben valami – Corso feladata lenne felkutatni a másik kettőt, és megállapítani, melyik az eredeti mű. Persze hamarosan kiderül, hogy itt valami többről van szó…

Corsót a nyomozása egyre bizarrabb helyzetekbe sodorja — a halálos balesetek és halálesetek, illetve az állandó ördögi párhuzamok mellett mintha Dumas világa is életre kelne: a víg özvegy, Liana Taillefer mint Milady reinkarnációja, egy félszemű gyilkos, aki akár Rochefort is lehetne, és számos helyzet, ami a Három testőrre rímel. No meg egy titokzatos lány, akit Irene Adlernek hívnak, azaz a Sherlock Holmes-történetek egyetlen női bűnözőjének nevét viseli. És amikor Corso úgy érzi, kezdi sejteni, mi lehet a Delomelanicon kilenc titokzatos metszetének megoldása, még nagyobb veszélyek várják — egészen a kétszeres csavarig a regény végén, amit talán nem lenne ildomos itt és most lelőni.

A Club Dumas különös egy könyv. „Beach Book for Intellectuals”, mondja a borítón a kurta reklámszöveg, és ebben lehet is valami. Nekem személyes kedvencem a szerző munkái közül, és ez éppen annak köszönhető, hogy talán merészel egy picit több lenni, mint amit elsőre elvárhatnánk egy ilyen műtől. Szimpla krimi művészettörténeti adalékokkal, misztikus thriller, de egyúttal amolyan kikacsintós, különböző narratívákkal játszadozó, műfaji kliséket felhasználó és kifigurázó regény is egyben.

A két csavar a végén külön izgalmassá teszi, a stílusa markáns és a szerző remekül ír, a regényhez mellékelt illusztrációk pedig azt az érzetet keltik, hogy mi is részei vagyunk a játéknak.

Utólagos megjegyzés: a könyvből Roman Polanski készített filmet Johnny Depp főszereplésével, ezt azonban már nem ajánlhatom nyugodt szívvel senkinek (legfeljebb kiegészítésképpen a mű mellé). Szépnek egyébként szép, de ezzel nagyrészt ki is merült minden pozitívum, amit fel tudok sorolni. Mivel az egész Dumas-szálat egy az egyben hanyagolták, sikerült szimpla misztikus akciófilmmé degradálni a jobb sorsra érdemes regényt.

A regény azóta megjelent magyarul is az Ulpius-ház gondozásában, 2005-ben: A Dumas-klub, ford. Dornbach Mária