Laurell K. Hamilton: Anita Blake, vámpírvadász
A női Philip Marlowe bünteti a pokolfajzatokat Mark Rein•Hagen legszebb rémálmainak St. Louisában. Anita Blake főállásban zombimágus, mellékállásban nyomozó, hobbiszinten vámpírvadász, szabadidejében pedig a város vérszopó hercegének (és később majdnem minden hímnemű szereplőnek) szeretője. diane ismertetője Laurell K. Hamilton kezdetben szórakoztató, később hardcore pornóba forduló sorozatáról.
•
Ahogy a cím is ígéri, egy nőnemű vámpírvadásszal lesz dolgunk, aki ezüstgolyókkal töltött pisztolyokat tart a párnája alatt, nyakláncán keresztet hord és a csizmaszárában tőrt rejteget, mellesleg pedig halottkeltő is: pénzért támaszt fel zombikat, hogy a család megkérdezhesse aputól, pontosan hogy is gondolta a végrendeletet. Főnökének, a Halottkeltő Rt. vezetőjének nagy bánatára Anita független szakértőként is dolgozik a rendőrségnél, mint a természetfeletti ügyek specialistája. Emellett, ha ideje engedi, vámpírokra vadászik, bár ez mostanában, mióta a vérszívóknak is jogaik vannak, nem könnyű: csak kivégzési engedély birtokában lehet őket lekarózni, nem úgy, mint a régi szép időkben.
Már ebből a felállásból is látszik, hogy Anita nem fog unatkozni, de ehhez minden könyvben jön még egy-két váratlan szituáció: hatalmi harc a vámpírok között a Város Ura címért; unatkozó milliomos, aki fel akar támasztatni egy 300 éves hullát valami titkos, de nagyon veszélyes tudás miatt; gyilkos vámpírok falkája kezd garázdálkodni a külvárosban; a farkasemberek belső torzsalkodásai; rejtélyes tündérek; bérgyilkosok stb. Anita, mint egy Chandler-hős, először mindig élből elutasítja a felkéréseket, de aztán mindig addig verik vagy zsarolják, míg nincs más választása. A Marlowe-párhuzam nem csak sztori-szinten igaz: Anita összeverve, ötszörös túlerővel szemben, szétnyugtatózva is beszól a rosszfiúknak, noha tudja, hogy utána nagyon csúnyán fog járni. Ráadásul egész jókat mond. Igazi tökös csaj, noha a sokadik könyv végére már várná az ember, hogy megtanulja tartani a száját. De úgy látszik, ezek a hősök nem tanulnak.
Adott tehát egy dark St. Louis szexi és sikkes vámpírokkal, szőrös és antiszociális patkány- és farkasemberekkel, temetőkben kódorgó zombikkal és ghulokkal, ingerlékeny vudu papnőkkel, fanatikus embervédőkkel, és persze nem maradhat ki a végzet pasija: szó szerint, Anitának ugyanis hosszan elhúzódó — rossz szóviccel élve örök életre szóló — afférja támad a Város Urával, Jean-Claude-dal, aki minden, amit Anne Rice óta a lányok izgisnek találnak a vámpírokban: több száz éves, zsabós inget hord, van érzéke a dramaturgiához (gyertyák, selyem ágynemű, fekete csipke), sápadtan érzéki, rózsákat küldözget és szemre leveszi a nők estélyiruha-méretét. Igazi romantikus beast, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Anita persze nem adja magát egykönnyen, véres és viharos kapcsolat az övék: Jean-Claude többször iszik Anitából, néha bosszúból, néha, hogy megmentse az életét, de utóbbi, miután magához tér, sosem díjazza a dolgot. A sok vércserétől egyre szorosabb lesz köztük a kapcsolat, amitől Anita próbál szabadulni, Jean-Claude pedig igyekszik megejteni a harmadik harapást is, hogy élőhalott szolga váljon a lányból. A rosszfiúk elleni viharos harcok közepette igen lassan bontakozik ki a viszony, de akkor aztán teljes erővel.
A negyedik könyvben aztán Anita összejön egy farkasemberrel, aki első ránézésre az ideális pasi: amellett, hogy jóképű, még kedves, türelmes, érzékeny és megértő is — Anita mellett ez utóbbi tulajdonságoknak hasznát is veszi. Csak ne változna minden teliholdkor vérengző szörnyeteggé. És ne állna harcban a város alfahímjével. Az új fejleményt Jean-Claude sem viseli könnyedén, hiszen sértett büszkesége mellett azt is felróhatja Anitának, miért választott egy vérfarkast, ha őt azért utasította el, mert nem ember. Ezen főhősnőnknek is el kell gondolkodnia, de végül arra jut, nem az a lényeg, hogy időnként szőrös vadállattá változik valaki, hanem az, hogy él-e a szó klasszikus értelmében. Vagyis az alakváltók még beleférnek, a halottak már nem. Vagy mégis?
Az ötödik kötet kis vidéki kitérő tündérekkel és némi előjátékkal a hatodik részhez, ahol a szerelmi háromszög igazán lendületbe jön, sajnos abszolút a cselekmény többi részének rovására. Az, hogy Anita mindkét hódolójával párhuzamosan randevúzik, valószínűleg a rózsaszín felhő káros miazmáinak köszönhető, amelyet a párás szemű, „jeanclaude-os” és „richardos” táborra osztott nőnemű rajongók kollektív erotikus fantáziái indítottak szegény írónő felé. Rohamos tempóban hagyjuk magunk mögött a történetet és cselekményt, az előző kötetekkel való koherenciát, az izgalmat és Anita humorát.
A sorozat aztán randik végeláthatatlan sorává alakul, ahol a háttérben néha ugyan még ellibeg egy-egy szörny vagy bérgyilkos, de gyorsan lekeverik szegényt, hogy jobban kibontakozhasson, aminek ki kell bontakoznia. Mert az ötödikben végre megtörténik. Sajnos nem mondhatnám — még akkor sem, ha habzó szájú lányok köveznek meg érte —, hogy különösebben érdemes lett volna várni rá: ami az első pár rész karakán főhősnője és a nem emberi hódító között izgalmas lett volna, az a hatodik rész Courts-Mahler regényekbe is túl érzelgős Anitája és a túldimenzionált férfi főhős/ök között inkább sajnálatos. Bár halaszthattuk volna még ezt egy-két kötet erejéig, akkor talán nem tenném le a sorozatot.
Szinte minden, ami az első pár részben jó volt — humor, rejtély, tökös női főhős, természetfeletti krimi, kis Marlowe-beütés —, a szex kedvéért huss, kirepül az ablakon. Aki eddig nem azért olvasta, hogy megtudja, technikailag hogyan lehet egy vérfarkassal vagy vámpírral lefeküdni (később akár egyszerre, illetve többel is), az csalódott lesz. (Aki igen, annak felhívnám a figyelmét arra, hogy erre a célra számos fanfiction található a neten, és még az a néhány kósza szörny sem zavar majd be.)
Sajnos az angol nyelvű folytatásokat elnézve a helyzet csak romlani fog a továbbiakban. Anita vámpírvadászból beolvad a helyi (és néha nemzetközi) paranormális közösségbe, egy idő után már nemcsak a város Vámpír Urának, a város vérfarkas alfájának és egy kóbor vérpárducfalka alfájának a szeretője lesz egyszerre, de felbukkannak mindenféle más were-lények is, személyes kedvencem a vérhattyú. Anita, mint a mesélő kedvenc játékosa, sorra kapja a precedens nélküli, a világ (legalábbis az első néhány kötet, később már semmiféle koherenciáról nem beszélhetünk) logikája szerint elvileg egymást kizáró powereket, a történet egy pontján pedig saját vérpárducháremet alapít.
A valamelyest mérsékelt Obszidián pillangó után eljutunk arra a mélypontra, ahol egy átlagos pornófilmben több “történet” van, mint a regényben: Anita gyakorlatilag az egyik bizarr/paranormális/SM szexjelenetből a másikba szédeleg, képtelen eljutni A-ból B-be anélkül, hogy négy alkalommal négy különböző szereplővel szexuális kapcsolatot ne létesítsen: A-ban, útközben a kocsiban, majd B-ben is legalább kétszer. (Van persze valami szánalmasan gyenge kifogás rá, hogy a szex éltető erejével gyógyítja péppé vert barátait, később meg elkap valami szenvedélylázat Jean Claude-tól, úgyhogy ha nem akar meghalni, állandóan szexelnie kell, de őszintén, akkor inkább egyáltalán ne lenne megindokolva.)
A sorozatból magyarul már tizenkét kötet kapható (Bűnös vágyak, A nevető holttest, A kárhozottak cirkusza, Telihold kávézó, Véres csontok, Gyilkos tánc, Égő áldozatok, Sápadt hold, Obszidián pillangó, Leláncolt Narcisszus, Égkék bűnök, Lidérces álmok). A fordítás (az Égő áldozatokig) jó, bár — főleg az első pár könyvben — van néhány probléma: néha kiinteget az eredeti angol szöveg, különösen a frappáns beszólásoknál és a jól odatett utolsó mondatoknál; és körülbelül háromszor annyi személyes névmás van a könyvben, mint amennyit a magyar nyelv megkövetel. Az a csodás a miénkhez hasonló agglutináló** nyelvekben, hogy az angollal ellentétben nem kell minden mondatban ötször kitenni az alanyt. Biztos sietni kellett a szerkesztéssel. A történet — az első néhány könyvben — szerencsére elég sodró ahhoz, hogy még a szőrösszívű olvasók figyelmét is elterelje. Külön dicséret illeti a könyvek külsejét: sokkal szebbek és hangulatosabbak, mint az eredeti angol borítók bármelyike, egységesek, jó rájuk nézni, jól néznek ki a polcon, és jó megfogni őket.
Összességében a sorozat első pár könyve szórakoztató, Anita Blake olyan, mintha Marlowe nemet váltott volna, és bedobták volna a World of Darkness-be. A színvonal az ötödik kötettől kezd el esni, a hatodik táján konkrét mélyrepülésbe kezd, és bár a kilencedikben, az Obszidián pillangóban Anita végre elutazik a városból (egyedül), ezért a sztori nyomokban emlékezetet az első pár kötet nyomozós történeteire, a következő könyveket már csak azoknak ajánlom, akiket nem zavar a nevetségesen megindokolt, de legalább bőséges szex. Komolyan, a végére olyan lesz, mint saját maga PWP* fanfiction változata.
Ehhez képest a szerző másik sorozata, a Merry Gentry (angolul eddig öt kötet, magyarul már jelent kettő Árnyak csókja és Az alkony ölelése címmel) legalább nem is próbál úgy tenni, mintha nem a szex lenne a lényeg: a főhősnő Tündérország trónjának várományosa, ő lehetne az Unseelie udvar királynője, ha egy év alatt sikerül teherbe esnie a számára kiválogatott tizenvalahány eszméletlenül jóképű tündér pasi valamelyikétől. (Persze néha az életére törnek meg tessék-lássék nyomoznak és intrikáznak is.)
A sorozatból egyébként képregény is készült, 2006 végén indult és az első kötet nagy siker volt.
(Figyelem! Az Anita Blake magyar és az angol változat között tartalmi eltérések lehetnek. Egyes források szerint a magyar kiadó a szerző hozzájárulásával, nyilván a vészesen és számukra is váratlanul elburjánzó explicit szexuális és erőszakos tartalom miatt egyes kötetekben bizonyos „finomításokat” eszközöl. Aki az eredeti történetre, a gondos magyar kiadó által cenzúrázatlan erőszakra és szexre kíváncsi, olvassa inkább angolul.)
*A „Plot? What plot?” kategória rövidítése, azaz, mint a nevéből is látszik, nem más, mint öncélú szex.
** Toldalék-ragasztgató. Nézzék ezt el a szerzőnek, évekig büntették szegényt magyar szakon — a szerk.
Linkek: