Egy Kodály-leszármazott hard scifibe kódolt küzdelme az egymásba ágyazódó valóságok között pontosan olyan regényt sejtet, amiről írnunk kell. Arról nem is beszélve, hogy a magyar áthallások, virtuális avatarok és poszthumán entitások felvonultatása mellett ezzel az ismertetővel az endless első születésnapi cikke is megszületett.

•

A mai napon (a jegyzőkönyv és későbbi olvasóink kedvéért: december 16-án – a szerk.), pontosan százhuszonöt évvel ezelőtt született Kodály Zoltán. Távoli leszármazottja, Livia Kodaly születéséig még legalább kétszer ennyi idő van hátra, de történetét már most olvashatjuk Schroeder tolmácsolásában.
Van abban valami szexi, amikor egy angolszász író magyar nevű főhőst választ (ezért is vagyunk oda például Takesi Kovácsért), már csak ezért is érdemes belevágni a Lady of Mazesbe. És hogy ezen kívül tud-e nyújtani valami mást is a kötet? Igen, de keményen meg kell dolgoznunk érte.

A Lady of Mazes Schroeder harmadik regénye (az első, a Ventus letölthető az író honlapjáról, a második, a Permanence elnyerte a 2003-as Aurora Awards regény-díját). Ez két dolgot jelent: a szöveg már egy beérett író munkája, másrészt viszont az, aki itt kezdi az ismerkedést, rögtön mélyvízben találja magát. A Lady of Mazes ugyanis hard scifi, abból a fajtából, ahol az ember legszívesebben kijegyzetelné a regényt, hogy átlássa. Ráadásul az író nem is próbál holmi magyarázatokkal untatni. Vagy sikerül belemerülnünk világába, vagy letesszük a könyvet, örökre kilökődve a schroederi jövő manifoldjából.

Valóság, háziszabályokkal

Livia otthona, a Teven Coronal fura egy hely. A látszólag apró gyűrűvilágot ugyanis számtalan valóság uralja. Minden egyes manifoldnak megvannak a maga szabályai. Kodalyék otthona, Westerhaven például egy magas szinten álló technikai civilizáció, melynek tagjai számára létszükséglet a szociális hálózat. Legtöbbjük nem bírna létezni anélkül, hogy ne vegye körül magát rokonai, barátai virtuális avatarjával, hogy ne támaszkodjon programozott segítőkre és saját avatara segítségével ne legyen egyszerre jelen legalább három igen fontos és elhalaszthatatlan eseményen. Ám akinek minden nem tetszik, annak elég csak pár lépést tennie, és mindjárt egy másik világban találja magát.

Ha sikerül ráhangolódni, akkor elég egy tóparti séta, és csakhamar a Holló birodalmában találjuk magunkat: ugyanaz a tó, de a csónakház helyett sziklákat látunk, és ha figyelünk, megérthetjük az erdő állatainak üzenetét. Egy dolgot azonban el kell felejtenünk: nem érkezhetünk westerhaveni repülőautóval, nem ér semmit a magunkon hordott elektronika – ezeket ugyanis kiszűrik a zugvalóság egységességét biztosító tech lockok. Ezeket a technológia-blokkolókat leginkább úgy érdemes felfogni, mint a Civilization vagy egy Warcraft fejlesztéseit. Ha megvan a kerék, akkor utána abból lehet kocsit fejleszteni, de ha az adott valóságban ez blokkolva van, akkor ott sohasem jutnak el a kerékig, a világot anélkül kell felépíteni.
Livia Kodaly ugyan énekesnő (mi más lenne egy Kodály-lány), de van még egy fontos képessége: könnyedén rá tudja hangolni magát a különféle manifoldok valóságára, így lehetősége van meglátogatni a közeli szomszédokat: be is fogják diplomatának.

A Teven Coronal világa nyugodt hely: lakói békén hagyják egymást, hiszen az, akivel gondod lenne, általában eleve egy másik világban él. Vannak ugyan magukba záródó világok (mint a Transmetropolitan kultúra-rezervátumai), ám ezek többsége túl sikeres: utánpótlás híján egyszerűen kihal a manifold. A Westerhaven kolónia éppen ezért feladatának tekinti, hogy minél több valósággal tartsa a (diplomáciai) kapcsolatot. Ám úgy tűnik, a kapcsolat túl flottul megy: mintha ledőltek volna a valóság közti gátak. Mire rájönnek, hogy mi is lehet a baj, a Teven Coronal valóságai harcban állnak. A zavar és a támadás hátterében pedig egy entitás áll. Nem lehet tudni, kicsoda, hogyan jutott el a Tevenre, követői és ellenfelei is csak egy néven nevezik: a 3340.

Liviáék kétségbeesett ellenállása úgy tűnik, bukásra van ítélve, már csak egyetlen esélyük marad: elhagyni a Tevent, újból kapcsolatba lépni az emberiséggel, és segítséget toborozni. Így jutnak el elvadult gyűrűvilágok során át a Szigetvilágig: a különböző mesterséges égitesteken élő emberek egyetlen, közös valóságáig.

Rózsaszín szemüvegen át

A Szigetvilág lakói számára egyetlen valóság létezik. Viszont ezt minden egyes ember másképp látja. A tapasztalt világ ugyanis teljesen a felhasználóhoz van idomítva – nem csak hangulatváltozásait követi, de ezek alapján létrehozhat például “véletlen” találkozásokat rég nem látott barátokkal, rokonokkal. Mindenki a saját belső világában él – igaz, ugyanitt rendez állófogadásokat, ha éppen úgy tartja kedve. Miközben ezernyi virtuális csodához alkalmazkodott, az itt élő emberiség elvesztette a kapcsolatát a valósággal: ha vízbe esnek, lélegeznének, ha szakadékba, csapkodnának a kezükkel: az álomvilágokban mindez bőven elegendő. Hogy az egész rendszer még se forduljon (még nagyobb) anarchiába, arról a nyílt forráskódú kormányzat tesz: az emberek nem választanak, egyszerűen ha elég sokan állnak egy cél (bármilyen cél) vagy eszme mögé, akkor előbb-utóbb testet ölt egy Szavazat – egy mesterséges lény, aki pontosan ezeknek az embereknek az érdekeit képviseli. Ha valamiről dönteni kell, a szavazatok összegyűlnek – és megbeszélik a dolgot egymás mögött.
Már ez elegendő ahhoz, hogy a Szigetvilág fenntartsa magát, de az utóbbi időben feltűnt egy könyv, amely nagyban leegyszerűsíti a dolgokat.

Óvakodj az egykönyves embertől

A könyv fura átmenetet képez a szentkönyvek és az élő szerepjáték között. Minden egyes könyv birtokosa kap egy szerepet – és ez, a könyv közösségének interakcióinak hatására folyamatosan változik. Például a Futár találkozik a Harcossal: ezek után a Futár Könyvtáros lesz, a Harcos pedig Kereskedő. A Könyv a sokadik kiadás után elérte a végleges változatát, és egyre nagyobb tömegeket hódít meg és mozgósít…

Hőseink végül visszatérnek a Teren Coronalra, ahol éppen 3340 gyűjti össze híveit, hogy segítségükkel ők maguk is istenné, vagyis lényegében végtelen hatalommal bíró poszthumán entitássá váljanak. A tét már nem csak a kolónia sorsa – kérdés, hogy a fenti három valóság közül az emberiségnek melyiket kell választania, vagy esetleg tovább kell lépni a következő, emberen túli szintre?

Mint láthatjuk, Schroeder nem fukarkodik az ötletekkel. Pedig a kisbolygónyi gépezeteket uraló, emberiséget pesztráló mesterséges intelligenciákról, a poszthumán entitásokról és ezernyi más apró részletről nem is írtam – mindegyikük egyenként is megérne egy külön novellát. Habár ez a tudományon túli kor még messze van, a valóság érzékelése, az azt átalakító közösségek születése és szükségessége, a vállalható kompromisszumok kérdése napjainkban is aktuális. A szereplők nem jó és rossz között döntenek, hanem ugyanolyan jónak tűnő, ám végletes megoldások között őrlődnek.

És őrlődünk velük mi magunk is, és még napok-hetek múlva is újabb kérdések bukkannak elő. Vajon Kodaly álneve csak véletlen egybeesés, vagy valamit üzenni akar nekünk a Haver szó? Vajon Choronzon, az emberiség segítségére siető isten valójában micsoda, valójában kit szolgál? Egyszerű poszthumánként akarja megakadályozni 3340 istenné válását, netán maga John Dee démona? Lehet, hogy ott a válasz a sorok között.

Ritka az a könyv, amelyik becsukása után rögtön újraolvasásra sarkal. A Lady of Mazes pedig ilyen könyv.