Michael Moorcock Harcikutya című regénye a rendszerváltás környékén megjelenő fantasztikus könyvek egyik legötletesebb darabja volt, igazi hiánypótló. A Sátánnal szövetkező dark hős története még úgy is ütött, hogy akkor sokan mit sem sejtettünk az Örökkévaló Bajnok mítoszáról. Kurremkarmerruknak hála végre az önállóan is élvezhető folytatásról is megemlékezünk.

 

•

Ez a könyv egy átlagos könyv.

Mint minden (jó) kalandregényben, van benne kaland (piff-puff, nyissz-nyassz, és így tovább).

Mint minden fantasyben, van benne egy „fantasztikus” világ, valamint helyet kapott benne a jó és rossz párharca.

Mint minden románcban, a lapokon szerelmi szál szövődik—a kalandor hölgye után epedez.

Mint minden jó szentimentalista regényben, a főhős a racionalitás szküllája és az érzelmek kharübdisza közt hánykolódik.

Mint minden jó (természetfeletti) horrorban, a természetfeletti hatalmak hálójában vergődő szereplők olykor véres húscafatokká degradálódnak.*

Mint (majdnem) minden 1945 után íródott próza, a regény kellően posztmodern.

Az Autumn Stars posztmodern intertextusba ágyazott fantasy (pontosabban, „fantastic”— erről később) egy kalandregény álarca mögött, melyben a borzalom romantikája és a hamisítatlan szentimentalizmus egyaránt a felvilágosodás racionális kése alatt szeletelődik. Igen, kedves olvasó, ha az alkimisták vegykonyhájából áradó gőzök és gázok nem is, de a történelem vérzivatara és az okkult hatalmak borzalmai mindenképpen succubusi hatással lesznek majd álmaidra.

Ez a könyv nem egy átlagos könyv.

A dumas-i ihletettségű regény, mint sok egyéb Moorcock mű, szinte olvastatja magát, romantikus kalandokban nincsen hiány, a testi szerelem megjelenítése egyaránt vad és vicces, és a gazemberek, csavargók, szerencselovagok – kardjuk és pisztolyuk hadierejét kiegészítendő – Wilde-ot megszégyenítő riposztokkal vágnak vissza egymásnak. Lövés vágást követ, minekutána elérkezettnek tűnik az idő egy piperkőc-formulákat sem nélkülöző, sziporkázó szópárbajra.

Az intertextualitás parancsának engedelmeskedve Moorcock megint előhúzza Örökkévaló Bajnokát, aki a Harcikutyából már megismert szász gróf köntösében tűnik fel a regényben, azzal a különbséggel, hogy aktuális inkarnációja ezúttal fenti Ulrich utóda, Manfred, Ritter von Bek. Von Bek kapitány, a harcedzett parancsnok, a párizsi forradalom egykor felkent diplomatája, most a kommün elől menekül. Futása – merthogy nem nézik jó szemmel „árulását”, ezért a Montsorbier nevű úriember-martalóc mindvégig a nyomában lohol – közben a tizennyolcadik század végének Európája – vagy legalábbis annak a fele – feltárul előttünk. Útközben Von Bek megküzd Montsorbier különítményével (akiket hóba döngöl a jeges svájci hegyek közt), banditákkal csetepatézik egy keskeny szurdokban, goethe-i vívódásokat jegyez fel naplójába a hóvihar verte erdők mélyén, megismerkedik a léghajós-szemfényvesztő(nő)vel, St Odhrannal, akivel örökre szóló barátságot köt, s szerelembe esik (csak azt nem tudja még, hogy a hölgy tulajdonképpen alkimista, s komoly – messianisztikus – tervei vannak hősünkkel). Lausanne-on és Prágán keresztül végül Moorcock idilli, monarchiabeli városába, Mirenburgba készül, mely szlávos-németes múltjából következően kellően multikulturális, s a regény állítása szerint a legvirágzóbb művészeti-tudományos élettel bíró helyecske Európácskában.

Azonban ezek után kiömlik a pokol legalább két – na jó, három – bugyra, és a káosz szerteszét fröcsög. Mint minden Moorcock regényben, a multiverzum lovecraftian közömbös igazsága szakadékot hasít a szereplők megszokott kis világába. A különös események egyre csak szaporodnak, míg végül Von Bek és St Odhran azon kapják magukat, hogy léghajón egy fantasztikus város, az Őszi Csillagok városa felé repülnek, ami — mint kiderül — Mirenburg egyfajta negatívja.

Az Őszi Csillagok Városában a házak obszidiánból és sötét márványból épültek, a falba épített gerendák fehérek, stb.), az egész település valójában az európai város tudattalanjából felmerülő archetipikus (rém)álomkép. Az éjszaka itt egy évig tart, s ilyenformán a város az eredeti Mirenburg gótikus ellenképe, a sötét „Other”.

A bizánci szebasztokrator által uralt település az asztrológiai együttállások élő térképe, ahol az Őszi (ti.: fáradt, haldokló) Csillagok halovány, reszkető fénybe burkolják a város középpontjában már táncoló-dülöngélő-összedőlő épületeket. A káosz közepében, a labirintusszerű (!) utcák közt lüktető szívben később a fekete keresztre feszített anti-messiás – a kereszt két szárának találkozása által megjelölt pontban lüktető – szívének sorsa lesz a jövő kulcsa.

A város jellegének megfelelően feltűnii, majd eltűnik, aztán újra megjelenik a szeretett hölgy, Kréta hercegnője is, aki egyúttal Von Bek animája, a női ellenkép, a tökéletes, krisztusi hermafrodita másik fele, a lelki társ.**

Moorcock a jungi képet a történetbe csavarintja, s ott életre kelti: Libussa, Kréta hercegnője tényleg egy hermafroditikus alkímiai coniunctióban egyesülne Von Bekkel (egy gigászi olvasztótégelyben), mely által megszülethetne az Antikrisztus.

Álljunk meg egy szóra. A regény inkább a fantastic, azaz a „fantasztikus” tárgykörével kapcsolható össze. A városba való átlépés az originális alice-i nyúlüregbe-ugrás előképének többmilliomodjára feldolgozott, ámde hiteles variációja. A dimenziók közti, a multiverzum síkjain való átlépés részben fordított, részben összezagyvált világba röpít.*** Azonban Moorcock nem tagadja meg a hatvanas-hetvenes években általa is bőszen alkalmazott fantasy kódexet. (Lásd Corum regények. Jelen munka amúgy először 1986-ban jelent meg.) A jó és rossz párharca, melyet Tolkien bácsi mesterien jelenített meg kicsi hobbitjai és rút orkjai révén, itt első látásra a zsidó-keresztény hitvilág mennyországa és pokla közt folyik. Azonban ez csak a felszín.

[Vigyázat, innentől spoilerzóna! – a szerk.]

A letaszított Sátán a könyvben valójában jó fej, cool & dandy fényhozó (bár csalfaságára végül „fény” derül—hiszen Paracelsus kardja, amelyből kiszabaduló sas végül szétmarcangolja Libussát, az új világot teremteni kívánó női Prométheuszt, az ő ajándéka volt), míg Isten és a mennyei hatalmak egyszerűen meg sem jelennek a könyvben (mivel a regény logikája szerint megunta az embert és régen kiszállt a buliból, ahogyan Nietzsche is sejtette már).

A jó és rossz csetepatéja valójában az ember bensőjében megbúvó törvény és pusztító káosz harcává transzmutálódik, a látszólagos keresztény-etikai vonalat hátrahagyva. Ezt Moorcock a minószi mítoszon, a hermafroditikus (?) Thészeusz és a Bikaember (Fenevad) történetén keresztül jeleníti meg mesterien.

Az is kiderül, hogy Kréta hercegnőjének valóban krétai a vére, olyannyira, hogy talán nem is Ariadné és Thészeusz, hanem egyenesen Ariadné és a Minótaurosz leszármazottja. (Igen, itt végre kibontakozik a vérbeli Moorcock, a Jerry Cornelius regények perverz fantáziájú fenegyereke…)

Az Antikrisztus ilyenformán a romboló és építő csillag-ember (ld.: „Every man and woman is a star”, írta volt a „nagy fenevad” Aleister Crowley) sívai kettős szerepét is magára öltheti, a végkifejlet (az ismert világ elpusztulása vagy fennmaradása) nem a Sátánon vagy a menny erőin, hanem az emberi tulajdonságok elállatiasodásán vagy megnemesülésén múlik csupán (s ebben, mint oly sok másban is, a regény komoly továbblépést jelent a Harcikutyához képest). Az emberiség regénybeli végzete egyébként nem újdonság, hiszen a történelem a való világban úgy folyik tovább, ahogyan mi megismertük: megjelennek a gőzmozdonyok, és a gépek kora végérvényesen tért hódít. Von Bek azért eltűnődik, hogy a meghiúsult alkímiai menyegző vajon nem volt-e mégis részben sikeres.

A könyv azonban nem csak a filozófiai eszmefuttatások (az egyes szám első személyű narrátor, Von Bek tépelődése itt-ott némileg hosszúra nyúlik és önismétlésbe csap át), valamint a racionalizmus és szentimentalizmus korabeli Weltanschaung(ok) remekbeszabott szőttese (utalásként megjelenik itt Goethe, Wieland, Diderot, gótikus regények, Mary Wollstonecraft, Washington, Lafayette, történelmi adatok, miegymás), hanem kacagtató stílussziporka is, melyben a dickensi csavargóvilág nyelve (a londoni Cant) és a précieuse kor gumibugyogójában felnevelkedett úri társadalom mókás beszélye egyaránt hiteles elemekkel gazdagítja az olvasásélményt.

Ja, és a lapokon megelevenedik az örök csaló is, reynard, a ravaszdi. Itt Renyard nagyúr a neve (az elírás szándékos). Azt akarom mondani tehát, hogy a könyvben van egy hatalmas, beszélő, humanoid róka, aki annak ellenére, hogy a haramiák hercege, ráérő idejében Voltaire-t olvas.

A regény egyébként várhatóan még idén megjelenik magyar fordításban azóta megjelent magyarul is, Város az őszi csillagok alatt címmel.

* Ez nem teljesen igaz. Az igaz, hogy a szereplők olykor csúfos véget érnek (cafataikat a szél lobogtatja, stb.), de a természetfeletti horror nem feltétlenül kell, hogy vérrel is járjon (elég, ha a főhős megőrül, ld.: Lovecraft), ahogyan a slasher/splatter horrort sem a természetfeletti erők játéka határozza meg.

** Sokáig úgy tűnik, csupán imposztor, de később kiderül, hogy maga a mindenki által ismert Krétai herceg, amikor nem álruhában, hanem eredeti feminin valójában mutatja magát.

***A fantastic mint alapmotívum (tehát nem műfaj) kutatásában nagyjából elfogadott az a nézet, hogy a „fantasztikus” mindig egyfajta határátlépést, a mű által lefektetett alapszabályok transzgresszióját feltételezi. Eric S. Rabkin így ír erről: „Azok a látásmódok, melyekkel a fantasztikus ellentétbe kerül, a . . . belső alapszabályok által meghatározott látásmódok” (The Fantastic in Literature 4-5). A (high) fantasy ezzel szemben tulajdonképpen egyfajta modern tündérmese, melyben a kiinduló világ már maga a csoda világa, s ez a csodavilág adja a könyv belső alapszabályrendszerét. Brian Attebery egyébként pontosan a „wonder”-t határozza meg, mint a fantasy alapelemét, pl. a horror irodalom „terror”-jával szemben (Strategies of Fantasy).

Moorcock bibliográfia:
http://www.eclipse.co.uk/sweetdespise/moorcock/bib/