Retrónk az első olyan cikknek állít emléket, amelyben az Őrült Brit Képregényforradalmárok klubjának tagját, Warren Ellist hype-oltuk (ami a rákövetkező években aztán szokásunkká is vált). Következzen el moreno egykori ismertetője a gonzo-újságírást felmagasztaló képregényalapműről (…), ami a túlságosan-is-valósághű posztcyberpunk bűnváros mindennapjairól szól, és azóta sem jelent meg nyomtatásban magyarul.

Transmetropolitan, avagy a jelen felhangosítva

Rájöttem — mivel nagyon jó szemem van az abszolút triviális dolgok felfedezésére —, hogy a képregények, különösen a szuperhős képregények, nagyon szorosan kötődnek a városhoz. Batman kalandjai többnyire Gotham városában játszódnak, Pókember New Yorkban veti ki hálóját a gazfickókra és sorolhatnánk még a számos régi és új, fiktív és valódi várost, melyekben — melyekért, sőt néha melyek ellen — kedvenc hőseink küzdenek.

Warren Ellis TRANSMETROPOLITAN-jában (továbbiakban transmet, kisbetűvel) a város és a városi élet központi helyet kap. A transmet egy városrajz, egészen pontosan a Város portréja, mivel egyszerűen így hívják az Egyesült Államok leghatalmasabb és legbefolyásosabb központját a nem is olyan távoli jövőben. Warren Ellis és alkotótársa, Darick Robertson magával ragadó poszt-cyberpunk metropoliszt alkottak, sokszínű és többé-kevésbé konzisztens módon, néha kicsit őrült elemeket is bedobva a koktélba (például: farkasemberek az utcán). De talán épp az jellemzi a legjobban a transmet világ gazdagságát, hogy a történet és a környezet még ezeket is elbírja anélkül, hogy logikai törést éreznénk.

A transmet egységes és gazdag képi világgal rendelkezik, nagyon sok vizuális utalással és poénnal (például rendszeresen feltűnnek különböző képregény-klasszikusok a mellékszereplők ruhadarabjain). Ez nagyrészt Robertson érdeme, aki szinte egymaga felelős mind a hatvan résznyi grafikáért. A sokszor vibrálóan színes és részletgazdag képek teljes összhangban mozognak az Ellis „jövőképét” jellemző őrületes pörgéssel és zsúfoltsággal.

…Ami talán nem is annyira jövőkép, mint kíméletlen szembenézés napjaink és holnapjaink valóságával. A médiaüzenetek üres tolongásával, az egyéni életfelfogások és -utak egymástól fényévekre tekergő kuszaságával, napjaink értékeinek viszonylagosságával. A legjobb (de minden bizonnyal a legmerészebb) példa erre az a rész, amikor néhány kocka erejéig Anthrax Cat, a Tom és Jerry Tomjának ultraerőszakos transmet-beli megfelelője Osama Bin Micent készül szétcincálni. Mindez fél évvel a WTC merénylet után (52. szám, 2002 március).

A média és a piac mindent banalizáló és kiüresítő hatásáról igen sok vicces kommentár található a sorozatban, de messze kiemelkedik az a mélységesen önironikus rész, amelyben a főhősünket, Spider Jerusalemet az öngyilkosságba kergeti a tévéből ömlő sok szemét, melyben mind az ő életét dolgozzák fel: Spider anime rajzfilmben, romantikus filmben, pornóban. (Hogy végül miért nem sikerül az öngyilkosság, annak poénját most nem lövöm le.) Még élvezetesebbé teszi hősünk pokoljárását, hogy minden egyes rémképet más-más ismert vendégművész rajzolt ebben a transmet-részben. (31. szám, 2000 március)

A sorozat főszereplője tehát Spider, aki már öt éve békésen lövöldözi a hívatlan idegeneket hegyi bungalójából, mikor egy régi kiadói szerződés visszakényszeríti a Városba, ahol aztán egyszemélyes hadjáratot indít az elesettek és az igazság védelmében. Az egykori sztárújságíró munkát vállal régi barátjánál, a multinikotinista Royce-nál (aki közben a Word című napilap főszerkesztője lett): kap egy saját rovatot, melynek címe „Gyűlölök itt lenni”.

És Spider valóban gyűlöli a várost és annak összes lakóját; szinte érthetetlen, hogy képes annyi dühöt elpazarolni az embereket folyamatosan megalázó elnökökre, polgármesterekre, rendőrökre, stb. Ellis igazi anarchista hőst alkotott, aki nem tisztel semmiféle autoritást (leszámítva önmagát), és az elesettekért küzd a hatalommal és saját magukkal szemben.

A transmet több komoly kérdést is elég szókimondóan feszeget, nem utolsó sorban az újságírók és a média felelősségével kapcsolatban. Az egyik, elég súlyos, gyermekprostitúcióval foglalkozó számban a következő vallomást halljuk Spideren keresztül, Ellis tollából: „Most már bármikor bármit leírhatok. Nagyon oda kell figyelnem… Nagyon vigyáznom kell, hogy olyasmit mondjak, amit érdemes. Különben az egész csak farokverés”. (40. szám)

Könyörtelen igazságszeretete/éhsége mellett kedélyhullámzásai, határtalan egója, túlzott nikotin- és drogfogyasztása és persze őrült ámokfutásai borzasztóan szerethető főhőssé teszik Spidert, aki egyszerre halálosan veszélyes, s ugyanakkor borzasztóan komikus (kedvelt fegyverre egy illegális bélműködés-felborító pisztoly).

Hogy láthassuk Spider szelídebb oldalát is, a történet során kap egy-két asszisztenst maga mellé, akiket már kora reggel, az ágyból anyázhat. Asszisztensei a történet előrehaladtával egyre fontosabb szerephez jutnak, és ugyanolyan komoly jellemfejlődési lépcsőkön mennek keresztül, mint főnökük. A karakterek alakulása és egymással való viszonyuk változásai a transmet egyik legélvezetesebb és igen gondosan kidolgozott alkotóelemét jelentik.

Frappánsan összefoglalva:

A transmet öt évfolyama nagy, összefüggő történetfolyammá áll össze a maga hatvan részével. Érdekes sztorik, átfogó cselekményvezetés, részletgazdag — szeretem ezt a kifejezést, baj? —, vibráló képi világ, jellemfejlődés és társadalmi érzékenység, valamint egy vicces és (majdnem) logikus háttérvilág. Témákat tekintve: média, politika, városi élet, káros szenvedélyek. Magas erőszak-tartalom, csúnya beszéd, egészen kevés szexualitás (egy ilyen sztorihoz képest).

A transmetet méltán tartják számon az ezredforduló egyik kiemelkedő sorozataként. Egyetlen hibája az, hogy — talán a történetben is megjelenő kiadói kapzsiság miatt — igen vékony gyűjteményes kötetekben adták ki, így a teljes transmet-könyvtár beszerzésének költségei igen borsosak.

 

Linkek:
Warren Ellis — www.warrenellis.com

Transmet — www.transmetropolitan.com

Darick Robertson — www.darickr.com