Ha a jogosítványhoz hasonlóan a sci-fi klasszikusait is meg kellene újítani minden ötven évben, ennek a pszichedelikus rockzenészeket ihlető regénynek ma sem kellene félnie. RandomSky ismeretője a vonneguti előkép közel húsz éve már megjelent könyvéről.

Theodore Sturgeon (1918-1985) amerikai írónak igen kevés műve jelent meg magyarul. Legfontosabb, 1953-as keltezésű regénye, a Több mint emberi is csupán a Galaktika Baráti Kör (és a szorgalmas antikváriumbányászok) kincse lehetett 1990-től. Maréknyi novelláját olvashattuk régi Galaktikákban, Metagalaktikákban és a Gyilkos idő című antológiában. Szóval ideje (újra) felfedezni azt az írót, akiről Kurt Vonnegut azt nyilatkozta, hogy róla mintázta a több regényében is felbukkanó, kissé dilis sci-fi írót, Kilgore Troutot.

Amúgy Sturgeon nem volt csavargó, de tény, hogy elképesztő ötletekkel teli novellák sokaságát írta meg, amiket aztán vagy értett a kortárs olvasóközönség, vagy nem. Igazi zaklatott életvitelű (3 feleség, 2 élettárs, nagy rakás különféle munka), látomásos író volt, aki sokban megelőzte korát. Könnyű Philip K. Dickhez hasonlítani, bár ő nem volt annyira pszichiátriai eset, és – még ha ez paradoxonnak tűnik is – pont a Több mint emberi a legékesebb bizonyítéka annak, mennyire humánus is volt. Ilyen szempontból inkább Bradbury rokona, aki el is ismeri, hogy Sturgeon hatott rá. A nyelvi szépség miatt is jogos a párhuzam: megkapóan költői, ihletett szépségű sorokat tudott írni. És éppen ilyen hatásosan, ütősen tudott a a borzalmasról vagy ijesztőről szólni…

A Több mint emberi Sturgeon főműve, ami megkapta az International Fantasy Awardot – életében ugyan nem lett sztárszerző, de ez a kevés elismerés azért kijutott neki, habár igazán a hálás utókor tartja őt nagyra (remek példa erre a Kansasi Egyetem, ahol 1987 óta minden évben Theodore Sturgeon Memorial Awarddal díjazzák a legjobb novellákat). A könyv három kisregényből áll, amik ugyanazt a sztorit gombolyítják, ám az egyes részeket évek választják el egymástól.

A regény röviden arról szól , hogy néhány ember (a sztori elején egyet kivéve mindannyian gyerekek), akik képtelenek beilleszkedni a társadalomba, viszont különös, mondhatni természetfeletti képességekkel rendelkeznek, együtt valami sokkal hatalmasabbat alkotnak. Közösségük nem pusztán a képességeik és tudásuk összessége, hanem egy magasabb szint – az emberi létezés következő lépcsőfoka, a homo gestalt. Az egész eseményláncot a 25 éves bolond, Egyed indítja el, aki ugyan félig vademberként tengeti napjait, ám különös íriszű szemével képes másokat irányítani. Belőle lesz aztán a gestalt feje – de nem az agya. Az ugyanis egy mongoloid idióta kisbaba (Baba), a testileg nem fejlődő, ám elméjét szuperszámítógépként használó lény. És így tovább.

Az első nagy fejezet (A mesébe illő idióta) a különleges entitás létrejöttéről szól. A második rész főszereplője (Baba három) az Egyed utódjává váló, pszichésen zavart, csupa gyűlölet árva fiú, akinek a történetét egy pszichoterápiás folyamaton keresztül ismerjük meg. A harmadik rész (Morál) pedig lényegében azt feszegeti, miféle erkölcsi normák vonatkozhatnak egy ilyen, több mint emberi lényre.

Bármilyen fura, de a történet végkicsengése pozitív. Viszont nem viszi tovább a koncepciót, nem vetíti elénk a homo gestalt által belakott és irányított szép új világot. Sturgeon nem a jövőt firtatja, hanem az olvasót kényszeríti gondolkodásra. Akkor is, amikor hideg logikával ír, és akkor is, amikor egyszerre gyönyörű és elevenbe hatoló mágikus mondatokkal nyűgözi le az olvasót. Az, hogy a sztori is izgalmas, szinte mellékes, mert a legkülönfélébb aspektusokat és elbeszélői pozíciókat váltogató író mintha végig hozzánk beszélne. Párbeszédet folytat az olvasóval, aki a gondolataival és néha a szívével válaszol. Így születhetett egy egyszerre félelmetes és felvillanyozó regény.

Néhány részlet ma már talán idejétmúltnak számít, és a tudomány a mai napig nem tud efféle emberfeletti élőlényekről, de a Több mint emberi ma is nagyon sokat ad az olvasónak. Mást, mint 1953-ban vagy mint az 1960-as évek végén, amikor a hippikorszak egyik kultikus könyve volt, és például a pszichedelikus rock egyik legnagyobbja, a Grateful Dead zenekar szó szerint értelmezve a regényt egy önmaguk egészénél nagyobb valamit igyekezett létrehozni. (Mondják, hogy koncertjeiken nem volt előre rögzített program, hanem dalaikra alapozva átszellemülten-átlényegülten improvizáltak, és a közönséget is ennek a magasabb entitásnak a részeként értelmezték. Klassz lehetett.)

1953 óta sokat változott a világ, de számos kérdés és probléma, amire Sturgeon rámutat, máig aktuális. És talán épp ebben mutatkozik meg az igazán nagy írók, illetve a ponyvairodalmat művelők közötti különbség. Mert Sturgeon szavai ma is bölcsek és elgondolkodtatóak, ma is sokat jelentenek; talán még utat is mutatnak, bő 50 évvel, sok keserű tapasztalattal később is.

Remélem, nem kell sokat várnunk további műveinek magyar kiadására!

Maecenas Kiadó, 2007