Arthur C. Clarke: A város és a csillagok

Posted In: Arthur C. Clarke, könyv

varoscsillagok1.jpgA múlt nagyon mély kútjából (és saját archívumunkból) merítettük ezt a klasszikus tudományos-fantasztikus regényt, ami egyrészt megkapó urbanisztiko-futurológiai mese attól a szerzőtől, akinek a műholdas kommunikáció mellett a modern SF nagy részét is köszönhetjük, másrészt grátisz magyar scifi-történetre és némi műfajelméleti morfondírozásra is ürügyet ad.

„A Kozmosz tudományos-fantasztikus sorozata a világirodalom és a hazai könyvtermés legjavából válogat: a megjelenő regényekben és novellás kötetekben a science fiction legfőbb erényei mutatkoznak meg: hit az emberi észben — a tudományban; hit a cselekvésben — a jövőben. Az irodalmi igényességű és izgalmas cselekményekben bővelkedő sorozat minden egyes új kötete új meglepetés.”

A magyarországi sci-fit, talán nem túlzás kijelenti, Kuczka Péter teremtette meg — némileg felemás módon, de ez most nem a kritikai újraértékelés helye. Kuczka Péter (1923—1999) eredetileg költő volt, de egy 1956-os afférja után nem engedték többé „rendes” irodalmat publikálni, így tulajdonképpen kényszerpályán, talán afféle titkos lázadásként építette ki a magyar szocialista SF két nagy bázisát, a Kozmosz Fantasztikus Könyveket, és a Galaktika folyóiratot, melyek az angolszász spekulatív hard-sci-fit közvetítették a hazai olvasóknak. A „szocializmus” alatt, mint azt a fenti (a hamarosan ismertetésre kerülő könyv végéből vett) reklámszöveg is mutatja, a SF-t azzal lehetett szalonképessé tenni, hogy a tudományos alapon szervezett büszke jövőt megéneklő irodalmi rétegműfajnak állították be. Ez persze teljesen torz elképzelés, de legalább kiadhatóvá tett bizonyos fantasztikus műveket egy olyan rendszerben, mely mániákusan pusztította a fantasztikum minden formáját az államvallássá emelt álmarxizmuson kívül, s amit nem tudott kipusztítani, azt elkorcsosította vagy domesztikálta. De zárjuk is le ezzel a történelmi kitekintést: legyen elég annyi, hogy a retro-rovat egyik nyitódarabjaként A város és a csillagokkal tisztelgünk az egykori Kozmosz-sorozat előtt.

Arthur C. Clarke 1970-es regénye, mely nálunk 1979-ben jelent meg, egy saját jelenébe és tökéletességébe belefagyott városról, Diasparról szól. Diaspar az utolsó megmaradt emberi építmény, melyet tervezői örökkévalónak, önszabályozónak és hibátlannak alkottak: techno-Éden, mely évmilliók óta fennáll. Diasparban nincs halál: a várost fenntartó gépek az épületek, berendezési tárgyak és műalkotások tökéletes konzerválása mellett arról is gondoskodnak, hogy az embereket ne zavarják többé a biológiai korlátok. Egy emberélet itt sokszázezer évig is eltarthat, és ha véget ér, az is csak átmeneti állapot. A városlakók idővel újraélednek, emlékeik — a melléjük kirendelt két „szülő” meg egy tanítómester felügyelete alatt — fokozatosan visszatérnek, ők pedig újra elfoglalják a helyüket a némileg megváltozott, alapvetően mégis ismerős társadalomban, mely a létharc alól felszabadulva kapcsolatteremtéssel, műalkotások készítésével, régi mítoszok interaktív újraélésével múlatja az időt.

the_city_and_the_stars.jpgEbbe a környezetbe csöppen bele a főszereplő, Alvin, akiről hamar kiderül, hogy nem teljesen illik a képbe: nem kötik le a játékok, a megszokott rituálék alapján zajló, kissé robotszerű szerelmek, sőt, a többé városlakóval éles ellentétben őt kifejezetten érdekli, hogy mi lehet Diasparon kívül: túl a városfalakon, ahová soha senki sem merészkedik (s minek is merészkedne, hiszen a gépek mindenről gondoskodnak). Hamarosan kiderül, hogy Alvin nyugtalansága nem véletlen: ő az egyelőre tisztázatlan szerepű Kiválasztottak egyike, évmilliók óta az első ember, aki nem újraéledt, hanem született — új lélek az örök változatlanság birodalmában. Ezért foglalkoztatják olyan kérdések, hogy mi lehet a városfalon túl, és valóban Diaspar-e az utolsó, örökkévaló menedék az emberiség számára, mely a titokzatos Támadók megjelenése után kénytelen volt visszavonulni a csillagok közül. Mikor pedig a nyugtalan keresgélések során Alvin ráakad a város másik furcsa lakójára, aki „Mókamesternek” nevezi magát, olyan információk birtokába jut, melyek lassan, de biztosan feldúlják szülővárosának nyugalmát.

Clarke zseniális hard-SF mítoszainak sorába — Ráma, Űrodisszeiák — jól illeszkedik A város és a csillagok, mely rendkívül statikus és kissé unalmas felvezetővel indul, és csak a harmada-közepe táján kezd igazán beindulni, kifutását tekintve azonban bizonyos tekintetben kenterbe veri az Átjárót is. Avítt stílusa a hatvanas-hetvenes évek sci-fis látványvilágát idézi az ember eszébe, ahol minden felület négyszögletes, de lekerekített szélű, ahol nagy terminálok jelzik a hiperintelligens „kompjúterek” jelenlétét, a „szörnyek” pedig, ha feltűnnek egyáltalán (csakis a mértéktartó történet szempontjából indokolt módon), szemekkel ellátott amorf gumitömlőkre emlékeztetnek — mégis, ma, évtizedekkel később olvasva ez a stílus nem nevetésre ingerel, hanem, mihelyt sikerül hozzászokni, sajátos hipnotikus hatást gyakorol ránk, amitől a történet szikár és szuggesztív lesz, mint egy régi hősköltemény. Mintha valami réges-régi számítógépes játékot vagy animációt néznénk, és a formák primitivitása eszünkbe juttatná, mennyi munka kellett egykor a számunkra már triviális történetek kimunkálásához. Ugyanakkor a megszokott sallangok hiánya miatt sokkal könnyebben tudunk koncentrálni arra, ami a műben a lényeges, és világossá válik, hogy a régiek ugyanazokat a történeteket mesélték, mint mi — sőt, bizonyos szempontból gazdagabban, merészebben meséltek.

Vicces utólag megfigyelni, hogy milyen későbbi film- vagy könyvrészletek ősképei bukkannak fel a regényben: a tökéletes gépvárosban spontán születő Kiválasztott pl. elég egyértelműen visszaköszön Egan Diasporájában, Alvin pere pedig számomra a Contact meghallgatásos jelenetét idézte, de található itt űrhajó-evő bolygószörny is á la The Empire Strikes Back. Mindez persze csak spekuláció: talán szó sincs itt közvetlen hatásról, de ez is mutatja, mennyi új élménnyel tud megajándékozni, mennyire aktuálisnak érződhet ma is a régi idők fantasztikuma.