Ha tehetjük, recenzióink áldozatait az esetek nagy részében még eredetiben, a megjelenés környékén ejtjük el és kapálózásukkal mit sem törődve azonnal ismertetőket írunk róluk. Viszont mindig próbálunk szólni, amikor valamelyik időközben magyarul is hozzáférhetővé válik. Hanna ismertetőjéből még 2006-ban megtudhattuk, hogy Robert Charles Wilson személyében van élet Greg Egan után, és erről most már itthon is meggyőződhet bárki.

•

Képzeld el, hogy egy este, amikor éppen a barátaiddal ülsz a kertben, eltűnnek a csillagok és nyoma vész a Holdnak is, tökéletes lesz az égbolt feketesége. Másnap azonban felkel a Nap, és bár a műholdak csatornái mind elvesznek és a katonaság felbolydul, minden megy tovább a régiben.

Amíg napvilágra nem kerül a csillagok eltűnésének éjszakáján visszatért szputnyik legénységének vallomása, és fel nem tűnik, hogy a Nap immár tökéletesen homogén: sem napkitörések, sem napfoltok nincsenek.

Robert Charles Wilson (nem összetévesztendő Robert Anton Wilsonnal) könyvében a földönkívüliek és az emberek konfliktusának témakörét járja körbe, bár korántsem papírforma szerint. A földönkívüliek ugyanis nem jelennek meg. Nem akarják leigázni az embereket, nem érkezik meg Yoda sem, hogy (akár egy orosz utópiában) a boldog és felelős élet felé vezesse a rossz útra tévedt emberiséget. Nem akarnak kísérletezni velünk, átalakítani sem, és nem lépnek ránk véletlenül, miközben a kozmosz egyik feléből a másikba haladnak. Tulajdonképpen úgy tűnik, az emberekkel semmi dolguk: a Föld kap egy burát, és aztán csend, csend évekig.

Az emberiség bámulatosan gyorsan megszokja a szokatlant, ha a közvetlen, mindennapi életét nem befolyásolja — amíg nyitva a WalMart és nem drágul a benzin, minden rendben. Az apokalipszist hirdető keresztény szekták — mind a puritánok, mind a hippifelfogású, „dugjunk, és eljövend a földi Paradicsom!” csoportosulások gomba módjára szaporodnak el. A felszínen látszólag a megszokott mederben folyik az élet: kis módosulásokkal az emberiség kiválóan alkalmazkodik a csillagok hiányához, csupán egy titkos nemzetközi szervezet kutatja a „Spin” jelenséget.

Márpedig nyugtalanító hírek igenis vannak. A csillagok eltűnésének éjszakáján földet ért szputnyik életben maradt kozmonautáját egy évig őrültnek hiszik, ám utána kénytelenek elismerni, hogy talán igazat mond, és a később fellőtt szondák is ezt igazolják: a szputnyik a MIR űrállomásról visszatérve azt vette észre, hogy a Föld hirtelen sötétségbe borul. Két hétig keringtek az űrben, mire rászánták magukat a leszállásra. A Földön csak néhány másodperc telt el. A Spin-burok átjárható — ám kívül és belül másként telik az idő. És a nagy felismerés: olyannyira gyorsan, hogy harmincöt év alatt lepereg az a pár milliárd év, amennyi a Nap vörös óriássá dagadásához szükséges, a Föld pályáját elnyeli a csillagunk, és nagyon kérdéses, vajon a burok meg is óv-e a több millió Kelvintől.

A nemzetközi kutatócsoport, élén a három főszereplő egyikével, kidolgoz egy tervet. Annyi idejük nincsen, hogy a Spint megfejtsék a Földön — de odakint az idő korlátlanul rendelkezésre áll. Megkezdik a Mars terraformálását, amely hónapok alatt lezajlik, hisz két rakéta között millió évek telnek el, majd gondosan egy időben kilőtt rakétákban elküldenek embereket is, hogy a marsi kolónia fejlett civilizációvá nőve megoldja a láthatatlan földönkívüliek és a Spin problémáját. A fellövés után néhány negyedórával már látszanak az öntözőcsatornák a kiküldött szonda képein. A nap végére a Mars megkapja a saját buráját.

Mielőtt azonban a Marsot is eltakarta volna a Spin, az egyik tudóst átküldik a Földre, aki marsi biotechnológiával és több ezer évnyi alienfilozófiával együtt megérkezik, és az emberiség megmentésére kidolgozott terv folytatódik tovább.

A könyv, mint látható, hard sci-fi, és talán emiatt érzem azt, hogy nincsen teljesen egyensúlyban. A három főszereplő, akiknek életét megváltoztatja és átszövi a Spin, lényegében három archetípust testesítenek meg: Jason a tudományos önfeláldozás, a zseni mintaképe; Diane, a nővére vallásba menekülő konfliktustagadó; Tyler, a mesélő pedig mi vagyunk: az átlagember, aki a maga módján próbálja feldolgozni a történteket, és átlaghoz közelisége révén könnyebben és véleménymondás nélkül viszi bele az olvasót a szituációba, mint a másik kettő tette volna.

A szereplők maguk jól megrajzoltak, ám amilyenek az első néhány oldalon, olyanok mindvégig — jellemfejlődést nem mutatnak, konfliktusaikat szinte előre lehet látni, éppen ezért a mellékszereplők (a marsi küldött és Simon, Diane férje) érdekesebbnek tűnnek. Ez nem feltétlenül hiba: a regény egy problémát és annak megoldását helyezi fókuszba, nem pedig a személyes konfliktusokat.

A könyvben valójában az a leggyönyörűbb, hogy mindazzal, amit az előbb leírtam, semmiféle spoilert nem követtem el. Ennél jóval több tudományos ötlet, zseniális mentőakció és csavar van benne, és ezek úgy épülnek egymásra, hogy a regény minden tizedik oldalán hiteles meglepetést hoz, és a természettudományokra érzékeny olvasó is bravózni kénytelen. Wilson jó háttérismerettel, de a technoblablát és hosszadalmas, unalmas magyarázatokat mellőzve építi be a modern kor tudományos eredményeinek továbbgondolását a cselekménybe, így valahányszor valamelyik technológiáról következik egy oldal, mindig ad mellé tétet is, ami miatt izgalmassá válik a probléma, még a tudományos zsargon mellett is.

Igazi, ragyogóan megírt science-fiction, amit idén több díjra is jelöltek, és remélhetőleg ezek közül néhányat be is söpör. Én egészen bizonyosan szorítok neki. [Örömmel jelenthetjük, hogy a szurkolás eredménnyel járt, ugyanis a cikk első megjelenése után, 2006 nyarán a Spin megnyerte a Hugo-díjat – A szerk.]

 

Egyéb információ: Robert Charles Wilson honlapja