Az endless indulásának 12. évfordulójáról éppen csak lekésve mi másról írhatnánk, mint a Sandman-sorozat legújabb epizódjáról, az Overture című képregényről, ami egyszerre új történet, előzmény, múltidézés és látványorgia. brainoiz ismét álomvilágba merészkedik és értékel.

•

Neil Gaiman Sandman című modern eposza, az Álmok Királyáról és diszfunkcionális családjáról szóló mágikus képregénysorozat 1989-ben indult, és 1996-ban szépen, kereken be is fejeződött – az 1999-ben megjelent Dream Hunters egy japán mesét ültetett át a Sandman mitológiájába, a 2003-as Endless Nights pedig egy antológia volt a világhoz lazán kapcsolódó új sztorikkal. A Vertigo közben rövidebb-hosszabb ideig még vitte tovább a hivatalos mellékszálakat, amelyek közül a Lucifer volt igazán terjedelmes (az Unwritten miatt általam többször mélységes tisztelettel emlegetett Mike Carey első igazán nagy projektje), azonban Gaiman ezekben már nem vett részt. Időközben a képregényről áttért a prózára, és regényíróként még a Sandmannel (teljes joggal) kivívott kultuszát is növelni tudta: díjeső, hatalmas rajongótábor, milliónyi twitter-követő, rocksztárstátusz. Nem véletlen, hogy egészen komoly súlya volt annak a két évvel ezelőtti hírnek, hogy az első epizód után 25 évvel, a sorozat befejezése után közel két évtizeddel után Neil Gaiman egy kiadvány erejéig visszatér a Sandmanhez. A hat epizódból álló Overture első füzete 2013-ban jelent meg, majd rögtön fel is borult az eredetileg kéthavonta egy füzetre tervezett ütemezés, és végül 2015 második felében jött ki az utolsó szám, amit novemberben követett az egységes, keményborítós kiadás.

A Sandman: Overture előzménytörténet, egészen pontosan azoknak az eseményeknek a krónikája, amelyek közvetlenül a Preludes & Nocturnes első pillanataihoz vezetnek. Ennyi év után tehát végre kiderül, minek kellett történnie ahhoz, hogy Morpheus legyengülve, kimerülten és megtörten könnyű prédája legyen egy angol varázslószekta idézővarázslatának.

(Aki minden spoilertől szeretné megkímélni magát, ugorja át a következő bekezdést, de ígérem, utána már biztonságban lesz.)

Míg a Sandman legelső füzete ’89-ben horrorfilmesen nyomasztó, klausztrofóbiás felütéssel indított – egy ijesztő brit kúria pincéjében üvegbörtönbe zárva raboskodik egy mitikus entitás –, az Overture nagy tétekben játszik és rögtön hatalmas léptékeket használ. Amikor a galaxis egyik távoli szegletében gyilkosság áldozata lesz az Álom egyik aspektusa, ez a páratlan és szó szerint világrengető esemény elszólítja a Földről Morpheust, aki a maga kozmikus szemléletmódjával azon még felül tudna emelkedni, hogy ezzel megkezdődik az univerzum haldoklása, viszont a sajnálatos eseményhez az egyik múltbéli döntésének is köze van, így viszont úgy érzi, morális kötelessége rendbe hozni a dolgokat. A mitológiai vándorutat idéző kaland – ahol Morpheus két kísérője egy kislány és saját macska-aspektusa (a macskák Álma) – egyenesen a csillagok közé vezet, majd még tovább, váratlan fordulatok fokozzák a fenyegetést, és ha a helyzet még nem lenne eléggé komor, felszínre kerülnek az Endless-família eddig nagyon mélyre eltemetett titkai és konfliktusai is.

Tömören és velősen talán azt lehetne mondani, hogy ez egy ízig-vérig Sandman-történet. Gaiman ennyi év kihagyás után sem felejtette el, mitől működnek ezek a sztorik: az Overture mágikus és mesés, kalandos és elvont, szomorú, felemelő és izgalmas. Minden fontosabb szereplő felbukkan, ha csak villanásra is (emiatt néha olyan érzésem volt, hogy néhány karakter csak azért kapott pár jelenetet, hogy ki lehessen őket is pipálni, bár ez nem zavaró). A történet teljesen kerek és ötletes, csak az a katarzis nincsen meg benne, ami mondjuk a klasszikus kötetek közül sokban megvolt. Minden bizonnyal túl magasak az elvárásaim, de mit lehet tenni, valami különlegesre számítottam, amiért megérte közel két évtized után elővenni a mítoszt. A katarzis azonban elmaradt, és talán hiba is volt erre számítani. Félreértés ne essék, még úgy is kiváló olvasmány, hogy a sorozat erősebb epizódjaihoz azért nem fogható, de ez egy előzmény, annak minden hátulütőjével együtt. Bármennyire is úgy építkezik a cselekmény, hogy szépen becsatlakozzon a Preludes & Nocturnes első oldalain felvázolt szituációba, úgy érzem, tulajdonképpen akkor sem történt volna semmi különös, ha sohasem ismerjük meg az odáig vezető események láncolatát. Bármennyire is hatalmasak a tétek, pontosan tudjuk, hova fog kifutni a történet, így semminek sincsen igazi súlya. Ez persze minden előzménytörténet átka (persze lehet, hogy mindössze számomra zavaró) – hacsak nem forgat fel vagy értelmez át radikálisan mindent, amit addig tudtunk, a legtöbb prequel meglehetősen súlytalan. Egyébként majdnem összejött a dolog, hiszen az Overture szinte mellékesen olyan témát is megpendít, ami a képregényfolyam egyik legnagyobb eseményét más fénybe helyezhetné, csak kényszerűségből el is veszi a súlyát. Talán ezért vagyok kritikusabb a történettel, bármennyire is érthető a döntés: azt hiszem, valami ilyesmit szerettem volna egy Sandman-előzmény központi témájának látni. Pozitívum viszont, hogy egyes prequelekkel ellentétben nem mond ellent semmilyen korábban megismert információnak és nem öli meg az eredeti történetet; tömegével akadnak kis kapcsolódások későbbi sztorikkal (ezekből néhányat már tudtunk vagy sejtettünk), és az is biztos, hogy kicsit más lesz újraolvasni a sorozatot ezek után, főleg az elejét.

Ami viszont a sztori enyhe papírformaszerűsége ellenére a sorozat egyik legütősebb részévé teszi az Overture-t, az a grafikai megvalósítás: szerintem ez a leggyönyörűbb Sandman, sőt talán az egyik legszebb képregény, amit valaha láttam. JH Williams III rajzai döbbenetesen szépek (és van rutinja a trükkös forgatókönyvekben, ld. Alan Moore Promethea-ja), a színezés pompás, Todd Klein a régi ötletességével találja meg a különböző szereplőkhöz illő betűket, Dave McKean még mindig mágikus borítókat készít. Egy jó képregény definíciójánál fogva a szöveg és grafika tökéletes szimbiózisa, és az olyan megoldások, mint a néha teljesen őrült panelszerkezetek vagy a kihajtható oldalakon összeálló kompozíciók miatt az Overture ennek a szimbiózisnak csodás példája. Nem véletlen, hogy kivételesen csak ajánlani tudom az amúgy nem különösebben olcsó deluxe kiadást: a nagyalakú, keményborítós megvalósítás tökéletesen illik ehhez a történethez.

Utóhang és figyelmeztetés: az Overture ugyan előzmény, de olyan nagy mértékben épít a történetfolyam ismeretére, hogy kezdésnek abszolút nem ajánlott, ráadásul az álmok és az idő képlékeny természete miatt egyes villanásai már a Sandman egyes komolyabb fordulatait is leleplezik.