Norfren régi, veretes hagyományt elevenít fel terjedelmes ismertetőjében, vagyis adott téma mentén gyűjt össze és olvas végig különböző műveket. Ezúttal a világon túli rettenettel és szentségtelen titkokkal dacolva H.P. Lovecraft modern követőinek munkásságát deríti fel, értékeli és ajánlja.

•

Rampion jóvoltából 2015 szeptemberében olvashattunk egy ismertetőt a Lovecraft ihlette filmekről, ami megadta a kezdőrúgást ahhoz, hogy leporoljak pár régebben olvasott művet Lovecraft követőitől, egyúttal pár újabbat is begyűjtsek a piacról.  Az ismertetőt eredetileg egyfajta Zanza #3-nak szántam, de hamarosan sikerült túlfeszíteni az illendő terjedelmet.

Elmélkedés a folytatásokról általában

Ösztönös ellenszenvet érzek a könyvekhez, filmekhez írt folytatásokkal szemben. Jelen esetben nem egy író saját sorozatáról van szó, hanem arról az esetről, amikor egy sikeres műhöz mások írnak toldaléktörténeteket vagy előzményeket. Nem vagyok túlságosan szigorú azokkal az alkotásokkal, amelyek készakarva szétágazó, ágas-bogas univerzumot írnak le és mutatnak be, legyen az akár a Star Wars vagy a Doctor Who világához kapcsoló rengeteg könyv, amelyek között a nagy számok törvényének (és a sok írónak) köszönhetően akadnak egész gyenge és egész jó alkotások is. A többé-kevésbé egy szálon futó történetekkel, univerzumokkal szemben viszont sokkal kevésbé vagyok elnéző. A Dűne-sorozat előzményei-folytatásai, amelyeket Frank Herbert utódai írtak, véleményem szerint eléggé elmaradnak az eredeti művek színvonalától, Asimov Alapítvány-könyveihez is több erőltetett folytatás született az író halála után. De nem kell ilyen volumenű művekkel példálózni: jómagam eddig H. G. Wells klasszikusának, Az időgépnek eddig két folytatását is olvastam. Írói szabadság ide vagy oda, lesújtóak voltak. Persze az ilyen kritikáknál mindig illik odaírni, hogy „szerintem”.

Kicsit talán más a helyzet (bár nagy az átfedés, elismerem), amikor az utódok egy író által teremtett légkört, hangulatot, világot, mondakört igyekeznek továbbmenteni és ágazni-bogozni.

Lovecraft követőivel lassan a naprendszert meg lehetne tölteni, még az apróbb aszteroidákra is jutna belőlük, bár az élcsapat itt jóval kisebb. A fő csoportba azok tartoznak, akik vagy hasonló  hangulatú műveket alkotnak, és kifejezetten a lovecrafti mitológia (Cthulhu, a Nagy Öregek, az ősi istenek) tárából merítenek, és/vagy bevallottan „folytatást” írnak egy-egy történethez. Az olvasó – akárcsak e sorok írója – azonnal a bőség zavarával kerül szembe. A megjelent rengeteg könyvből a recenziók és olvasói vélemények alapján próbáltam válogatni, és talán szerencsém is volt, mert valóban kellemes olvasmányokra bukkantam, és a következőkben szeretnék bemutatni néhányat a sokból.

 

Ctulhu Lives! An Eldritch Tribute to H. P. Lovecraft. (szerk. Salomé Jones)

A Zanza #1 már bemutatta pár mondatban a könyvet, de most talán sikerül kicsit jobban kivesézni.  A legtöbb novellát kifejezetten jól esett elolvasni, és habár egyeseknél akadt némi deja vu érzetem, szó sincs másolásról, csak éppen esetleg másnak is eszébe jutott hasonló téma. Mindjárt az első történet is ilyen (Universal Constants). Modern környezetben játszódik, a ténylegesen is létező genfi Nagy Hadron Ütköztető nevű részecskegyorsító a helyszín, ahol egy kísérlet következményeként változni kezdenek az alapvető fizikai állandók, ezzel pedig a világ is változni kezd. Valami sötétnél is sötétebb jelentkezik és vár. Vagy talán mindig is változott az univerzum, és ez lenne az alapja a tündéreknek és egyéb mitikus lényeknek? (A Nagy Hadron Ütköztető 2008-as beindítását övező aggodalmak másokat is megihlettek már, például a BBC akkorra időzítve közvetítette a Doctor Who franchise Torchwood mellékágához tartozó Lost Souls című hangjátékát – ebben a csúcstechnika mellékhatásaként szintén valami átcsusszant „odaátról”…)

Egy másik, a 19. században játszódó novella (1884) Viktória királynő csápjairól és egy különös dobozról szól. Viktória királynő egyszer már egészen drasztikus lovecrafti átalakuláson esett át Neil Gaiman: A Study in Emerald című, kettős ihletésű novellájában [ahol Lovecraft és Sherlock Holmes történetei ötvöződnek – a többi hasonló történetet tartalmazó kötet magyarul is megjelent – a szerk], azonban a kettő nagyon jól megfér egymással (vajon mivel érdemelte ki a királynő ezt a kétszeres posztumusz kitüntetést?).

Nem mennék bele további konkrét tartalmi részletekbe – a lényeg, hogy akad még pár kifejezetten a lovecrafti világhoz és panteonhoz kötődő mű (a tengerbe dobott egykori trapezohedron visszatérése, rejtett szoba a régi házban, ősi kő a falban és Yog-Sothoth hívása, leégett szanatóriumban talált Cthulhu-szobor, stb.). A novellák másik része csak hangulatilag lovecrafti, vagy legalábbis igyekeznek ugyanolyan misztikusak és sötétek lenni, több-kevesebb sikerrel. Végül akad inkább az urban fantasy skatulyába berakható mű is (egy piros angol telefonfülke, amiben egy isten lakik). A modern technika sem hiányozhat (valaki egy 3D nyomtatóval egyre bizarrabb alakzatokat nyomtat, ezek egyre szörnyűbb hatást gyakorolnak mindazokra, akik látták.) Némelyek próbálkoznak a lovecrafti/hitchocki hosszasan húzott folyamatos feszültség módszerével, ugyancsak több-kevesebb sikerrel.

Összességében kifejezetten jól szórakoztam, a kötet megkapja tőlem a „jó könyv” titulust.

Al Halsey: Mists of the Miskatonic

Bevallottan Lovecraft egy-egy művére komponált újabb történetek, és nem is rosszak. Nem annyira folytatások, inkább párhuzamos, időben előre-hátra tolt történetek. Mi lenne, ha a 21. században óriási földrengés és szökőár kíséretében R’lyeh ismét kiemelkedne az óceánból? (Eltűnnek a nagyhatalmak odaküldött tengeralattjárói, Amerikában pedig Cthulhu hívását meghallva rengetegen öngyilkosok lesznek. Hogyan boldogul az öngyilkosságokat vizsgáló, a legendákat szamárságnak tartó nyomozó?)

Egy másik novella (Aegyptys) a Római Birodalom fénykorában játszódik. Egy római centurió a Névtelen Várost igyekszik felkutatni a líbiai sivatagban (nem árulok el vele túl sokat, ha leírom az előre borítékolható végkifejletet, miszerint egyetlen katona sem tér vissza). Bár az író igyekszik a lovecrafti hosszas bevezetéssel kombinált késleltetett feszültséggel operálni, kicsit hosszú lett a bevezetés az elért feszültséghez képest.

A többi se rossz. Például egy SS különítmény „biztos információkra támaszkodva” egy tibeti kolostorban a Szent Grált keresi – de helyette csak egy Cthulhu-szobrot találnak, amit olyan értékes darabnak tartanak, hogy elküldik a Führernek. És itt jön a szerzői furfang, a novella második részét, a folytatást csak a következő kötetben találhatjuk meg (ami jelen sorok írásakor még nem jelent meg – bosszantó!)

Cthulhu Fhtagn! (szerk. Ross E. Lockhart)

Mit is jelent a cím? A szerkesztő előszava szerint a „Cthulhu alszik”, vagy „Cthulhu álmodik” vagy „Cthulhu vár” jelentés a legelfogadottabb, de szerinte elképzelhető a „Cthulhu háza” jelentés is. Az ismertetett novelláskötetek közül ez a leghullámzóbb színvonalú, tematikailag is. Jobban illene hozzá egy „novellagyűjtemény H. P. Lovecraft emlékére” alcím, mintsem a direkt hozzárendelés a nagy elődhöz. A művek egy részének azonban nem sok köze van HPL-hez azon túl, hogy borzongató akar lenni, több-kevesebb sikerrel, ami kifejezetten zavaró. Eléggé kedvelt megoldás, amikor a sztori végén a főhőst elnyeli valamiféle leírhatatlan iszonyat, amiről semmit sem tudunk meg, így a levegőben lóg az egész, legfeljebb a fantáziánk erőltetésére jó. A kötetben általában a Lovecrafthoz jobban köthető irományok a sikerültebbek: főhős megvásárol egy régi házat, ahol egykor a közelben lakó Lovecraft is többször megfordult. Egy éjszaka a felesége eltűnik, a nyomok a zuhanyozófülke padlójában megnyílt lyukba vezetnek, onnan egy lépcsősor ereszkedik egyre mélyebbre. Egy másik történetben vikingek érkeznek Vinlandbe, a majdani Amerikába és balszerencséjükre összefutnak az Innsmouth-történetekből ismert mélységlakókkal. A jövőbe áttranszponált témák is akadnak: a földi tudósok mesterséges intelligenciával felvértezett kutatórobotot küldenek a Marsra, és ezúttal nem a felszínen, hanem a mélyben próbálnak az élet nyomaira bukkanni… viszont egy mély kanyonban a robotot megfoghatatlan iszonyat fogja el és rettegni kezd. Akad azonban pár zagyva, homályos hátterű mű is: például Lovecraft és Stephen King (!) levelezése néhány elveszett novella ürügyén. Az előbbi levelei 1973-76, az utóbbié 2016-18 között íródnak. Először mégsem anyanyelvi szintűnek nevezhető nyelvtudásomat hibáztattam, hogy talán elnéztem valamit, azonban többszöri elolvasásra sem tudtam rájönni, hogy a csudába jöttek ezek össze …? Más. Házaspár második nászútra megy egy trópusi szigetre, s egy furcsa vacsora után férj valami alaktalan szörnyedvénnyé változik: jó példája annak, amikor az író annyira titokzatoskodik, hogy az olvasói élvezet is titokban marad. Akad még kifejezetten H. G. Wells nyomdokaiban járó  történet is, vagy a mai megszállott környezetvédők és az ősi Gaea-kultusz ötvözetéből kikerekedett – hogy is nevezzem? – talán biopunk vagy greenpunk novella is.

Philip Hemplow: The Innsmouth Syndrome

Kifejezetten Az árnyék Innsmouth felett mai folytatásaként alkotott kisregény. Mi újság arrafelé 80 év után?  Egy törvényszéki orvosnő egy diszkóbaleset kivizsgálása miatt Innsmouthba utazik. A karambolban négy tinédzser halt meg, és a nő rábukkan a különös mutációkra, de amint megpróbálja felfejteni az ügyet, a baleset egyre inkább szándékos, csoportos öngyilkosságnak néz ki: a mai fiataloknak nem tetszik, hogy idővel át kell változniuk. De az időseknek sem tetszik, hogy az orvosnő szaglászik…

Az egyébként kezdő író kifejezetten jó írásától kedvet kaptam a következő művéhez is.

Philip Hemplow: Sarcophagus

Ez már nem a mester valamelyik előző művére épül. Az esemény a közelmúltban, Csernobilban játszódik, amikor Dr. Victoria Cox főhősnő tudományos célzattal utazik Pripjatyba, a hírhedt 4-es blokkhoz. Az eredeti szarkofág kezd tönkremenni és egy külföldi cég új, teknősbékapáncélnak nevezett védőburkolatot épít köré. Ám a munka nem úgy halad, ahogy kellene: egyre több váratlan és érthetetlen műszaki hiba lép fel, a számítógépek memóriája törlődik és szemétkarakterekkel lesz tele, amelyek között elszórtan felbukkannak a „Fekete Isten”, „Nyarlathotep” és hasonló szavak, és ami még rosszabb, a munkások közül sokan megőrülnek, öngyilkosok lesznek.

Egyáltalán nem rossz, de ahogy mondani szokták, nekem nem jött be annyira, mint az előző; valamiféle nehezen megfogható diszharmóniát éreztem az atomerőmű roncsa és az ősi világ között.

Talán ennyi is elég bizonyítékul, hogy kissé módosítva leírhassam az agyonkoptatott mondást: Lovecraft élt, Lovecraft él, Lovecraft élni fog. Sőt mi több, nem csak Lovecraft él, hanem sokan meg is élnek belőle. Az legalább ennyire egyértelmű, hogy a félelemkeltéshez és borzongatáshoz nem elég valami rémséges történetet kiagyalni, azt fel is kell tudni vezetni és el kell adni úgy, hogy a rémség pontos mibenléte homályban maradjon. Valahol itt derül ki, az író milyen legény a talpán. Lovecraft Suttogás a sötétben című művének olvasása során egy beleélő olvasó a falat kaparja kínjában, vajon a főhős mikor veszi már észre a borzasztó végkifejletet. Kicsit a science-fictionből vett hasonlattal élve, könnyű egy időparadoxonos történetet kitalálni, azonban a paradoxont szépen és agyafúrt módon feloldani már nagyobb művészet.