Ha valaki azt gondolná, hogy a tündérek által elcserélt gyerekek sorsa csupa tánc, dal meg erdőben viháncolás, Raymond E. Feist mellett/helyett olvassa el Keith Donohue The Stolen Child című könyvét (de minimum Tapsi róla írt ismertetőjét), amiből kiderül, hogy bizony komolyabb dolog ez, mint elsőre gondolnánk. Tudatalatti, tündéres allegóriák, identitáskeresés, felnőtté válás és zene!

A hétéves Henry Day 1949-ben egy szép napon világgá megy, miközben édesanyja ikerhúgaival vesződik, és aki megkerül helyette, az csak külsőre a család elsőszülöttje. A valódi kisfiút tündérkölykök támadják meg az erdőben, elrabolják, az egyikük felveszi az arcát, és hazamegy helyette a családjához, míg a kis Henrynek az egyre zsugorodó rengetegben, a különös, elvadult teremtmények között kell megtalálnia a helyét. A könyv kettejük – az eredeti Henry Day és a helyét elfoglaló képmás – sorsát követi végig, folyamatosan lebegtetve a kérdést, hogy valójában melyikük is Henry Day? Aki ezzel a névvel született, vagy aki ezzel a névvel éli le az életét?

A szerző, Keith Donohue amerikai ír, nem csoda hát, hogy egy Yeats verstől kölcsönözte a címet – a könyvben azonban épp csak ennyit bolyonganak a kelta alkonyatban, az ellopott gyermek sorsában semmi romantikus nincs. Az erdőben kemény és kegyetlen az élet, de a tündérkölyöknek sem könnyű azt hazugságot élni, hogy ő valójában Henry Day. Egyiküket a tündérek vad és szigorú közösségébe való beilleszkedés, a nélkülözés, az egyre veszedelmesebb erdei lét viseli meg (hiszen a XX. század előrehaladtával egyre zsugorodik életterük, az erdő, és egyre nehezebb feltűnés nélkül meglapulniuk a civilizáció peremén), a másikon pedig egyre nagyobb teher a titok, hogy nem ő Henry Day – de ha ő nem Henry Day, akkor kicsoda valójában?

A tündérek mind gyermekek; váltott gyermekek. Mindegyikük ember volt, mielőtt elragadták volna, hogy a legrégebben az erdőben sínylődő váltott gyermek vegye át a helyét; az új jövevény pedig a sor végére kerülve akár évszázadokig is várhat, hogy végül egy újabb gyermekért cserébe visszakerülhet az emberek közé. A tündérek másik fontos szabálya, hogy el kell felejteniük egykori önmagukat. Az általában négy- és kilencéves koruk között ellopott gyermekek új nevet kapnak (legtöbbször leíró vagy állatneveket – szerepel egy ékezettel, magyarul írt Béka is -, bár épp az egykori Henrynél mintha megszakadna ez a szokás; őt Aniday-nek nevezik el); és az átváltozás sokkjában, az ezt követő, hosszas átnevelésben a legtöbb kölyöknek amúgy is annyira megkeverednek az emlékei, hogy többé nem tudja, ki ő.

Aniday – az egykori Henry Day – azonban nem akar felejteni, és egyre komolyabban kezdi kutatni, ki lehetett egykor. Mindezt persze megnehezíti, hogy egy hétéves gyermek tapasztalataiból, az emberi világon kívülről próbálja újraépíteni a múltját. A többi tündér eleinte mindent megtesz, hogy megakadályozza, de ahogy múlik az idő, és egyre gyorsabban változik, zsugorodik körülöttük a világ, rájönnek, hogy szabad, sőt muszáj meghaladniuk régi törvényeiket.

Ezzel párhuzamosan az új Henry Day is meg akarja tudni, hogy ki lehetett, mielőtt egykor elragadták a tündérek – ám neki hiába áll a rendelkezésére egy felnőtt ember szabadsága és éleslátása, bő évszázadnyit kell visszaásnia a múltba. Itt lép be a képbe a két szál párhuzamait és ismétlődéseit szépen kihangsúlyozó zene; az új Henry Day (elcserélt tündérgyerekhez illően) igazi őstehetség, és a zene nyomán, a zene segítségével próbálja visszafejteni a titkait; majd így próbálja meg feloldani és elengedni is a múltat.

Fontos kihangsúlyozni, hogy ez a viszonylag rövid, alig 300 oldalas könyv nem elsősorban fantasy, és bár fordulatos, a cselekménynél fontosabb, hogy a két Henry Day hogyan látja az (általában mindkettőjüket érintő) eseményeket. A fantasztikus elemeket lehet allegóriaként is érteni, ez nem vesz el a történet erejéből. Akit érdekel egy visszafogottan, mégis szépen megírt történet az ember mélységeinek, gyökereinek felderítéséről és meghaladásáról, a felnőtté válásról – és esetleg az erdő mélyén, a tudatunk alatt rejlő, vad és kíméletlen tündérvilágról -, az feltétlenül olvassa el a The Stolen Childot.

A könyv honlapjáról is érdemes ejteni pár szót: egyszerű, kicsi, de kellemes és közvetlen. Mindent meg lehet tudni a könyv hátteréről, a szerzőről, és kifejezetten jó ötletnek tartom, ahogy külön oldalon kiemelik és – netről megvásárolható termékként – belinkelik a történetben szereplő vagy ahhoz hangulatban közel álló zenéket.