Mi van akkor, ha modern világ zugaiban megbúvó varázslatos birodalom néha lehangolóbb, mint a valóság? Hogyan nézne ki egy amerikai egyetem, ha mágiát oktatnának ifjú zseniknek? Egyáltalán, miből él egy diplomás varázsló? brainoiz belső vívódását tárja a köz elé, amikor elmeséli, mit szeretett Lev Grossman regényében… és mi az, amit nem.

•

“Wake up!” Alice said. “This isn’t a story! It’s just one fucking thing after another!” 

Ritka az, amikor a szerző egyik szereplője szájába adva ennyire jól megfogalmazza, mi a legnagyobb bajom a kezemben tartott regénnyel. A The Magicians-nek vannak zseniálisan jó részei, és kifejezetten örülök, amiért majdnem másfél év halogatás után mégis sort kerítettem rá, egyúttal nem igazán értem a felhajtást sem körülötte.

Lev Grossman regénye Quentin Coldwaterről szól, aki végzős középiskolás matekzseniként semmi másra nem vágyik, mint bekerülni valamelyik patinás amerikai egyetemre, azonban néhány váratlan és furcsa kanyar után azon kapja magát, hogy a Brakebills nevű egyetemre felvételizik, ahol bizony varázslókat képeznek. Quentin életéből elméletileg semmi sem hiányzik, mégis koravén, borongós undorral tekint a világra, és vágyakozva gondol gyermekkora kedvenc olvasmányélményeinek világára, Filloryra, a Narnia-szerű mesevilágra, ahol földi gyerekek keverednek varázslatos kalandokba. Adná magát, hogy a melankólia egy csapásra eltűnjön, amint előtte is megnyílik egy mágikus világ, azonban Quentinnek rá kell jönnie, hogy varázslónak lenni valójában sokkal nagyobb átok, mint áldás.

Persze ennél jóval több minden történik ebben a regényben, ahol az elvárásokkal ellentétben maga az egyetemi tanulóidő egyáltalán nem tölti ki a könyv teljes cselekményét, plusz akad némi rejtély, némi kaland és sok érdekes felvillanás a közöttünk élő varázslók világáról. A legtöbb ajánlás kicsit túlságosan is ráment a “felnőtt/drogos/erőszakos Harry Potter” analógiára, amit részemről kissé tévesnek érzek, mert amellett, hogy valóban akad ilyen vonulata a regénynek, annyira azért nem tartom meghatározónak. A Magicians inkább tűnik olyan könyvnek, ahol a szerző sokat gondolkodott azon, hogy a Harry Potter mágikus világa igazából működésképtelen (tegyük szívünkre a kezünket, abban a pillanatban, amint a Hogwartson/Roxforton kívüli dolgokra terelődik a fókusz, és meseregényből fantasybe vált a sorozat, felmerülnek problémás kérdések), és azon, hogy mi történne egy mágikus társadalommal, ha tényleg lenne egy varázslóiskola, ahonnan rendszeres időközönként aktív varázslók kerülnek ki, akik elméletileg bármire képesek.

A Magicians számomra kifejezetten megosztó regénynek bizonyult. Egyrészt tetszett az alapötlete és a rengeteg ügyesen kitalált apróság,  főleg a világot megfestő részletek, a mágikus valóság odavetett kis szilánkjai. Másrészt nagyon sok minden zavart is benne. Vannak a könyvnek olyan aspektusai, amelyeket ettől függetlenül el tudok fogadni:  ha arról szól egy történet, hogy “ha mindened megvan, semmid sincsen”, akkor óhatatlanul a nihilista dekadencia lesz a fókuszban, és az is része egy ilyen felütésnek, ha az összes szereplő olyan ellenszenves, nyavalygós, élhetetlen senki, hogy egy ponton legszívesebben mindenkit felpofoztam volna (többször, ráadásul egy heringgel) – teljesen hiteltelennek tűnne az összkép, ha nem ilyenek lennének. Ennek ellenére nem bántam volna, ha legalább egy szereplőt találok, akit legalább enyhén kedvelni lehet.

Nem, ebben a történetben teljesen más idegesített. Mint említettem, kifejezetten tetszik az alaptézis, miszerint varázslónak lenni nem sokban tér el az olyan dúsgazdag amerikai ifjak életétől, akik a szülőktől kapott pénzalapból éldegélnek teljesen céltalanul, és egy ponton egész egyszerűen beleőrülnek az unalomba és az abból táplálkozó dekadenciába. Viszont ez nem jelenti azt, hogy nem zavar, ha a szereplővel (aki ráadásul egy varázsló) az égvilágon semmiféle következményekkel járó dolog nem történik egy amúgy kifejezetten hosszú regényben, ahol ráadásul a környezet adná magát ehhez, sőt még a történet is, amíg gyorsan el nem kanyarodik másfelé.

Olvasóként kifejezetten zavaró olyan főhőst követni, akinek a regény 80%-ban semmilyen valódi kihívás nem kerül az útjába, vagy ha esetleg mégis, akkor az egyszerűen megoldódik. Gyakorlatilag majdnem végig egy nyílegyenes, kikövezett út az egész cselekmény, dolgok történnek, ezek a dolgok gyorsan maguktól megoldódnak, esetleg semmi jelentőségük nem lesz. Semminek nincsen igazán súlya vagy következménye, legyen az egy vizsgahelyzet, próbatétel, személyes konfliktus vagy misztikus veszedelem. Ráadásul a következmények és a kihívások nem csak a főszereplő életéből hiányoznak, hanem az egész mágikus világból.

És lehet az mondani, hogy a könyv pont így szakít a sablonokkal, és nyilván ez volt a terv. Megírni a varázslóregényt, ahol alig varázsol valaki, létrehozni a kalandmentes kalandregényt, egy varázslatos világból megteremteni az anti-Narniát (utóbbi amúgy megint egy remek ötlet). Mielőtt bárki felháborodottan útba igazítana láncbikinis amazonokkal díszített szerepjáték-fantasyk irányába,  gyorsan hozzá is tenném, hogy ez önmagában még lehetne jó. Akkor viszont ne szerepeljen a könyvben egy végtelenül hosszú kalandozás egy földalatti labirintusban, ahol az AD&D-kalandmodulok összes toposza visszaköszön (SPOILER: és természetesen ennek sincsen semmi tétje: egy szerencsétlen mellékszereplőt leszámítva mindenki sértetlenül túlél mindent, ráadásul az egymástól elszakadó szereplők pontosan egyszerre bukkannak ki a különböző folyosókról a Következő Fontos Helyszínre). Ha van egy érdekes fantasy történet – mert a Magicians még úgy is kifejezetten érdekes, hogy sokszor konkrétan próbál tenni ellene –, akkor bizony zavar, ha nem csapják le a feldobott labdákat. (VIGYÁZAT, ÚJABB SPOILER: bár hőseink felfedeznek egy komplett mágikus világot, sőt: potenciálisan számtalan másik világot, ami mindent megváltozthatna, amennyire ezt meg lehet ítélni, a Föld varázslótársadalma ezután is magasról tojik az egészre, ami azért már ebben a nagyon nihilista, nagyon eltunyult közegben is túlzás, és inkább azt az érzést kelti, hogy Grossmannak nem volt kedve foglalkozni ezzel az utolsó fejezetekben. Lehet, hogy a folytatásokban szerepet kap, de akkor pláne elfért volna erről legalább egy fél mondat, mert ez nagyon zavaró.)

Nem az a bajom, hogy ebben a történetben igazából semmi sem történik: az bosszant, hogy mindig majdnem történik valami egy amúgy izgalmasnak látszó világban.

Szóval vegyesek az érzelmeim, mert nem tudom annyira szeretni ezt a regényt, mint amennyire egyes kiváló pillanatai után akartam. Félreértés ne essék, ajánlani tényleg őszintén tudom mindenkinek, aki szeretne kevésbé hagyományos (urban?) fantasyt olvasni, és kevésbé zavarják a fent vázolt problémák. Túlságosan sok jó ötlet van ebben a könyvben ahhoz, hogy egy vállrándítással elintézzem, Lev Grossman élvezetesen és szépen ír, tetszik az alapötlet, tetszik a világ… viszont nem tudom elfelejteni, milyen sokszor támadt komoly hiányérzetem.

Még a végén lehet, hogy pont ezért fogok nekiülni a folytatásoknak.