Archív, de aktualizált ismertetőnk egyszerre szól azoknak, akik eddig teljesen lemaradtak Riddick kalandjairól, és azoknak is, akik nem ismerték az összeset: fat.man tart idegenvezetést a brutálscifi-univerzumban, ahol szimpatikus bűnözők és fejvadászok hajszolják egymást meg a szörnyetegeket a börtönplanétákon és azokon is túl. Filmek, számítógépes játék és rajzfilm egy csomagban.

•

– Mondd, Riddick, mit látsz?

– Mmm… Mindent…

Az emberiség meghódította az űrt, a bolygók közötti utazás olyan, mint manapság elrepülni egyik nagyvárosból a másikba, de a kopottas űrhajók is lezuhanhatnak néha, akárcsak a mi repülőgépeink. A bűnözés és a korrupció továbbra is létezik, a vírusként terjeszkedő emberiség mellett azonban akad néhány új faj is. A necromongerek egyfajta vallási csoportosulás, valaha maguk is emberek voltak, akik engedtek a sötét oldal csábításának, vagy erőszakkal állították át őket. Aztán ott vannak a furyanek, egy elnyomott, később kiírtott faj, afféle szuperemberek, valamint az elementálok, akik tulajdonképpen sűrű levegőből állnak, higgadtak és bölcsek. A sor végén pedig ott vannak a szörnyek, amik nagyok, éhesek, és gyakorlatilag semmit nem tudunk meg róluk, csak annyit, hogy szeretik a sötétet és a rejtőzést, mint minden valamirevaló szörny. Egy picit a három évvel korábbi Starship Troopers rovarjaira emlékeztetnek: úgy tűnik, minden horrortartalmú sci-fi a bogaraktól való undorodásunkra bazíroz.
Szóval bolygóközi bűnözés, fejvadászok, erőszak, munkanélküliség, túlélnivágyás, csüggedtség; kellemesen nyomasztó közeg.

Régóta érlelődött bennem egy élménybeszámoló Richard B. Riddick történeteiről, és nagyot léptem a megírása felé, amikor végre sikerült befejeznem a sorozathoz tartozó PC-s játékot is, az Escape from Butcher Bay-t. A karakter már a Pitch Black – 22 évente sötétség című film elején azonnal belopta magát a szívembe, és ahogy egyre többet megismertem a szökött fegyenc és gyilkos történetéből, úgy mélyült a szerelem.

Pitch Black – 22 évente sötétség

A Pitch Black egy jóindulattal középszerűnek mondható sci-fi akció, némi horrorelemmel vegyítve, ezt azért be kell látni. A történet sem bonyolult, dehát nyilvánvalóan nem is ez volt a fókuszpont, sokkal inkább a látványra helyezték a hangsúlyt, ami akkoriban még üdítő volt, ma már kevés az ingerküszöbünk alulról való stimulálásához is. Persze nem is emiatt szeretem, hanem mert Riddick és Johns olyanok, amilyenek.

A remekül fordított címmel eldurrantják a történet szempontjából fontos, bár nem túl eredeti fordulatot. Sebaj, ez simán túlélhető.

A mindig éber vadállat (aki olyannyira ösztönlény, hogy még krioálomban is magánál van) hangjával indít a film, Riddick (Vin Diesel alakítja, és szigorúan tilos szinkronnal nézni a filmet) vetíti előre a fogságból való szabadulását, majd az űrhajó, amiben harminckilencedmagával utazik, lezuhan egy sivatagos bolygóra. Tizen élik túl a zuhanást, akik igyekeznek kijutni ebből a szörnyek lakta pokolból, miközben azok a maroknyi ember halálát akarják.

A film azzal próbálja – több-kevesebb sikerrel – fokozni a feszültséget, hogy a szereplőket morális alapú döntésekre kényszeríti. Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy az egészet Riddick és Johns karakterei viszik el a hátukon, akik igazi badass figurák. Az éráról viszonylag keveset tudunk meg, inkább a képi világ az, ami alapján kicsit tovább lehet gondolni; az a fajta sci-fi univerzum, ahol még mindig a jó öreg rézhüvelyessel lövöldöznek, és nem lézerfegyverekkel. A történet tehát a nem túl távoli jövőben játszódik, és nagyon kicsit ugyan, de Alien utánérzés, ám nem rossz értelemben véve. Ez a fajta kézzelfogható mocskosság sokkal szimpatikusabb számomra, mint bármelyik űropera. Ugyanaz a szemét, akárcsak a jelenkori Földünkön, csak épp további bolygókat magába foglalva.

The Chronicles of Riddick – A sötétség krónikája

A folytatás kicsit furán indul, értetlenül néztem, hogy mit keresnek itt vaspáncélos alakok, akik gigászi űrhajókon járnak, de aztán visszazökkentem a történetbe, mert megjelent Riddick, akit megint be akarnak fogni, és itt hangzik el – szerintem legalábbis – minden idők legalázóbb monológja: “Négy emberrel jöttél értem? Kibaszott sértő! […]”

A filmmel kapcsolatos érzések egyébként vegyesek, az elején rettentően nem találtam a helyem, szerintem a készítők sem, mert hirtelen abba a “hétköznapi” világba belecsorgattak jó adag misztikumot, amivel eleinte nem tudtam mit kezdeni. Necromongerek, furyanek, elementálok, túlvilág… Mi van?

Persze a végén a helyére kerül minden, de az embernek az az érzése, hogy a Pitch Blacknek nem terveztek folytatást, aztán rájöttek, hogy mégis kellene, csak akkor már veszélyesen elszabadult a fantázia, és mindenképp egy különleges univerzumot akartak alkotni. Ez részben sikerült is, részben pedig azt mondom, hogy “Na, neee!”, de az biztos, hogy ha kölyökként látom ezt a filmet, akkor nem Batman akarok lenni, hanem Riddick.

The Chronicles of Riddick – Escape from Butcher Bay

A svéd Starbreeze Studios játékának XBOX verzióját a második Riddick filmmel, a The Chronicles of Riddickkel egyidőben hozták ki, a Windows verzió, amit magam is játszottam, fél évvel később jelent meg.

A játék erősen épített a Pitch Blackre, tulajdonképpen a film elején hallható rövid Riddick életrajzot fejtették ki bővebben, és mondhatom, hogy nagyon ügyesen. A svéd fejlesztőcsapat olyat tett le az asztalra, amit ritkán lát az ember videojátékok között. A környezet hangulatos, a karakterek hitelesek, a képi világ gyönyörű, és üdítő a visszatérés a mi kis mocskos, korrupt világunkba. A játék sokszor filmszerű, és a nagy élmény benne, hogy néhány órára én lehettem Riddick, és igen, élveztem hátulról csavarhúzót nyomni az őrök bordái közé.

A történet ez esetben sem túl bonyolult, viszont sokkal nagyobb fókuszt kap Richard B. Riddick, az ultrakemény bűnöző, akinek hátteréről tulajdonképpen elég keveset tudunk, de mindig elhintenek valahol egy kis apró részletet, ami érdekessé teszi a karaktert és ezzel kíváncsivá a fogyasztót. Adott az ultrakemény börtön, ami annyira nagyon rohadt, hogy még.

Melyik törik előbb? Mert hát nyilvánvaló, hogy Riddick itt is hozza az egyedül a világ ellen attitűdöt.

A börtönbe Riddicket Johns, a fejvadász (angolul merc, ami azért talán beszédesebb) viszi, és Hoxie, az igazgató fogadja, majd Abott (akit az amerikai rapperről, Xzibitről modelleztek és így természetesen a hangját is kölcsönadta, amit elég könnyű felismerni a mo’fuka jellegű baszós-pisztolyos-gettós hip-hop-dialektusról) kíséri a cellájába.

A befogott vadállat mindenáron menekülni akar, nincs kegyelem, és senki nem állhat az útjába. Riddick rideg, kegyetlen, nem fél senkitől és semmitől, kivágja magát a legnehezebb helyzetekből is (néha szó szerint), és még akkor is van egy-két “jó” szava az ellenfeleihez, ha épp reménytelen helyzetben van.

Vin Diesel karakteres, mély hangjával párosítva továbbra is simán kiakasztja a pózfaktor-o-méter mutatóját, ami meg az örömteli nyálcsorgás kiváltója. Érdemes még megemlíteni, hogy a játék során megszerezhető cigis dobozok minden darabja egy-egy kulisszatitkot nyit ki, hol egy trailert, hol egy concept artot, úgyhogy érdemes begyűjtögetni ezeket.

A játék tömören nem más, mint egy óriási verekedés A és B pont közt, de ez egyáltalán nem baj, mert jön minden, amit a Pitch Blackből megismertünk és megszerettünk.

The Chronicles of Riddick: Dark Fury

Érdemes szólni erről a rövid kis animációs filmről is, ami a mozifilmek kronológiai sorrendjét tekintve közvetlenül a Pitch Black után következik. A története nem olyan nagy léptékű, mint a többi filmé, vagyis nem egy hajótörött csapat élnivágyása, és pláne nem az emberiség megmentése a fő téma, de érdekesek a párhuzamok, melyek felfedezése mosolyt csal az ember arcára.

Szívet melengető érzés volt látni, mert számomra a régi Transformerses, G.I. Joe-s hangulatot idézte fel, amikor naphosszat bámultuk az öcsémmel a Sky Moviest. A dél-koreai származású Peter Chung rendezte rajzfilm ráadásul nagyon szép, nagyon profi és nagyon Riddick.

Riddick

 2013-ban, kilenc év kihagyás után kapott folytatást A sötétség krónikája. A film alaphelyzete eléggé hasonlít a 22 évente sötétségére. Riddick ismét egy olyan sivár bolygón reked, ahol az emberre veszélyes szörnyetegek élnek, és bizonyos körülmények között  fel is bukkannak. A menekülésre tett kísérlet ötlete jó, de ezen túl sajnos meglehetősen önismétlő ez a mozi. Riddick karaktere nyilván pótolhatatlan, Vin Diesel hozza a kötelezőt, nincs ezzel baj. A többi karakter, a zsoldosok és a fejlvadászok is kiválóan illenek ebbe a miliőbe, de valahogy az egész feleslegesen hosszú. Ez a rész egy a Dark Furyhoz hasonló átvezető epizódnak remek lett volna, egy rövid szakasz Riddick életéből, de egész estés filmnek sok. A disney-s, sakálszerű házikedvenc, és a tény, hogy Johns apját beleerőltették a sztoriba, már tényleg alulmúlja a korábbiakat (pláne úgy, hogy az “öreget” játszó színész korban egyáltalán nem passzol az időfolyamba).

Apró érdekesség, hogy a blu-ray változat 8 perccel hosszabb, mint a mozikban bemutatott film, ami kiegészült a sorozat folytatását sejtető zárójelenettel. Ezúttal talán nem kell majd újabb kilenc évet várnunk Riddick életének újabb fejezetére.

Éljenek tehát a szimpatikus bűnözők; ez már Bonnie-nál és Clyde-nál, a Butch Cassidy és a Sundance kölyökben, továbbá Mickey és Mallory Knox esetében is remekül működött. Aki szereti a puszta túlélésre építő, kőkemény akció sci-fit, és a tökös, nem feltétlenül jó főhősöket, annak csak ajánlani tudom a sorozatot.