Mivel a ludens rovatban regényként vagy filmként is működő számítógépes játékokról írunk, az Alan Wake tulajdonképpen tökéletes alapanyag: a tévésorozatként építkező játék, ami egy írói válsággal viaskodó szerző rémálomba illő története. Mielőtt eltűnnénk egy posztmodern buborékban, gyorsan át is adjuk a szót fat.mannak, aki a Twin Peaksbe helyezett stephenkinges pszichothrillerekről és az elvárásokról mesél. Bónusz tartalom: a cikk frissített változata már a kiegészítőket is tartalmazza.

•

„Wake up, Alan!”

Sok évvel ezelőtt figyeltem fel erre a játékra először valamelyik internetes portálon. Van egy olyan rossz szokásom, hogy általában a képeket nézem meg előbb, aztán ha azok érdekesek, akkor elolvasom a cikket is. Nem külcsín alapján ítélek, de elég gyakorlott játékosnak érzem magam ahhoz, hogy néhány kép alapján fel tudjam mérni, érdemes-e az adott szoftverrel foglalkozni. Ráadásul manapság már nem annyira nehéz válogatni a játékok között, de erről majd később.

Szóval a képek alapján kifejezetten ígéretesnek tűnt a Remedy alkotása. Már ez egyfajta garancia, hiszen ezeknek a finneknek köszönhetjük a kiváló Max Payne játékokat. (Na jó, azt azért a becsület kedvéért hozzá kell tennem, hogy a másodikat kevésbé szerettem, kicsit csalódtam Max arcának cseréje miatt. Sokkal jobban tetszett az eredeti Bruce Willis/Mickey Rourke pofa, a játék maga pedig kicsit vesztett abból a sötét, keserű hangulatból is, ami az első részt jellemezte. Ah, erről külön cikket lehetne – és kellene – írni). (A Max Payne 2-ről mindenesetre van egy ismertetőnk –  a szerk.)

Na, de vissza Alan Wake-hez! Napfényes észak-amerikai hegyvidék, elemlámpás erdei éjszakák, ó, pompás!

Reménykedtem, hogy futni fog majd gyengére állított grafikával az akkori gépemen, de valójában feleslegesen aggódtam: a játék lassanként eltűnt, megkapta az internetes játékvilág cikkíróitól a gúnyos „sosem fog megjelenni” titulust, és valóban, eléggé ki is kopott a köztudatból. Menet közben kiderült, hogy mivel a Microsoft fogja kiadni, XBOX360 exkluzív lesz, ezen a ponton lemondtam róla, el is felejtettem szinte.

Igen ám, de időközben beszereztem egy Boxot, az Alan Wake pedig ismét előkerült, újra cikkeztek róla, így minden összevágott ahhoz, hogy birtokoljak egy kópiát. Egészen véletlenül kaptam is egyet a születésnapomra…

Alan Wake, a sikeres író, a feleségével megérkezik Bright Fallsba, a Washington államban található kisvárosba. Pihenni, kikapcsolódni jön, hiszen két éve nem tud írni, amitől persze rendkívüli módon szenved. Alice abban reménykedik, hogy a környezetváltozás jót tesz neki. (Naná!)

Az apartmanjuk egy gyönyörű völgyben, egy tó közepén található szigeten fekszik; ideális helynek tűnik a kikapcsolódáshoz. (Nyilván!) Elfoglalják a szállásukat, ahol Alan felesége egy régi, mechanikus írógépet ajándékoz Alannek, hátha ettől megváltozik a helyzet, és férje újra képes lesz írni. (Hát persze!) Alan és Alice persze összeveszik, a férfi dühében otthagyja a nőt, kirohan a házból és éppen kiér a partra, amikor meghallja felesége sikolyait. Visszarohan, de már csak azt látja, hogy Alice-t valami a házat körülölelő tó mélyére húzza.

Hősünk utána ugrik, de reménytelen, a felesége elsüllyed, ő pedig elveszti az eszméletét. Egy összetört autóban tér magához, egy héttel később, fogalma sincsen, hol van és mit csinált egy hétig.

Mi más kell egy lendületes történet elindításához? A felütés rendben van, a hangulat szintén, a kisváros hiteles. Boldogan vágtam bele a játékba, ami a hivatalos meghatározás szerint akciódús pszichothriller.

A Max Payne-nek 2001-ben nagy erőssége, mondhatni veleje volt a pályák közti képregényes átvezetés. Az Alan Wake-ben ezt úgy oldják meg, mintha egy sorozat valamelyik epizódját látnánk –  a pálya végén mindig van kivezetés, a következő elején pedig egy rövid összefoglaló „az előző részek tartalmából”. Valóban filmszerű az élmény.

Az Alan Wake nem villant akkorát (számomra), mint a Max Payne, de így is nagyon élvezetes. Rettentő fontos kiemelni – és itt utalnék vissza a cikk elején említett tényre, miszerint manapság már nem nehéz válogatni a játékok között –, hogy a mai játékfelhozatalban szerintem kiemelkedő darab mind hangulatteremtésben, mind eredetiségben, és még egy plusz pontot jelent, amiért nem lehet végigjátszani egy délután alatt. Sajnos a játékmenet tekintetében már kevéssé domborít, de ez egyszerűen a trend kényszerítő ereje; ma már képtelenség eladni olyan játékot, ami bonyolultabb egy tál rizsnél vagy akár egy faéknél. Igen, sajnos lineáris, mint a két pontot összekötő legrövidebb szakasz. Annak ellenére azonban, hogy egy jó játékról van szó, ami a lehetőségek szerint idomult a mai elvárásokhoz, elég rosszul teljesített az eladásokat tekintve (annál jobban a wareztevékenységben!). Ez egyrészről érthetetlen, mert a kritikák általában dicsérték, másrészről talán a hosszúra nyúlt fejlesztési idő bosszúja, hogy nem futott be igazán – a népek egyszerűen elveszítették az érdeklődésüket.

A kulcs valójában a történet, az szegez a képernyő elé – „csak még ezt az egy erdőrészt, utána kilépek”. Sok vád érte a játékot, hogy unalmas; én ezt egyáltalán nem mondanám. Annak, aki esztelenül megy és lövöldöz, nem figyelve a dialógusokra, a környezetre, az apró részletekre, amelyek mind fontos részei a játéknak, illetve a hangulatteremtésnek, azok számára valóban unalmas lehet. Mégis a felsorolt dolgok adják az igazi ízét: a gyönyörű helyszínek, a hegyvidék, ahol percekig el lehet nézelődni, a rengeteg utalás a filmekre és egyéb alkotásokra. Arról nem is beszélve, hogy a történet erősen Stephen Kinges (de nem Stephen King-történet!), az egész játék pedig egyetlen nagy tisztelgés az amerikai horrorkirály és Alfred Hitchcock munkássága előtt.

Mondanám még, hogy Twin Peakses is, de nem teszem, mert nem vagyok ember és még nem láttam a sorozatot, így más véleményére vagyok kénytelen támaszkodni ez ügyben. (Hiányosságomat évek óta próbálom pótolni, de valamiért nem találkozunk sosem.)

Érdemes megkeresgetni egyébként az említett utalásokat, mókás dolgokra bukkanhatunk. Ne feledkezzünk meg a Max Payne-ben már bevált rádió- és tévéadásokról sem. Itt is hallgathatjuk a helyi rádiót, a tévében pedig a Night Springs megy (Twilight Zone-szerű sorozat, zseniális minitörténetekkel), ami mind plusz élmény.

Nehéz úgy írni a játékról, hogy ne spoilerezzem el, hiszen elég fontos minden részlete, bármit emelek ki, könnyen tönkretehetem az élményt már jó előre. Összefoglalva azért nagyszerű ez a játék, mert végig borzongató tud lenni, időnként heves szívdobogást okoz, és néha ijeszt csak meg – részemről mindig többre értékeltem azt a fajta pszichothrillert vagy horrort, ahol nem a gumiszörnyek ugrándoznak elém ötpercenként, hanem olyan titok lappang a háttérben, amitől borsódzik a hátam. Az Alan Wake ilyen. Borzasztó nagy csavarokra és eredeti történetre senki ne számítson, viszont pont ettől működik a játék; a finnek a jól bevált, a régi mesterek által kreált recept alapján dolgoztak. A készítők használtak még egy keveset a rájuk jellemző fűszerkeverékből, és voilà, el is készült az a játék, ami elég nagy űrt töltött be a piacon és szerzett néhány lúdbőrös órát, legalábbis nekem.

A játék XBOX-os megjelenésének évében még kiadtak ugyanerre a platformra két kiegészítőt The Signal és The Writer címmel. Ezek viszonylag rövid epizódok, amelyek a sok kérdéssel végződött történetet hivatottak lezárni. Semmiképpen nem rosszak, ám picit feleslegesnek érzem őket, mert az Alan Wake enélkül is kerek volt, és a játékosban felmerülő lehetséges megoldásokat egy bizonyos mederbe terelte.

2012 februárjában jelent meg az American Nightmare, ami meglehetősen vegyes érzelmeket kelt bennem. Egyrészt borzasztóan unalmas, másrészt akcióorientált, ami egyáltalán nem tesz jót a sorozatnak, mégha ez tudatos is volt (a történet elbeszélése során ki is derül a narrációból). Olyan érzése van az embernek az American Nightmare végigjátszása alatt, mintha hallgatólagos megegyezést kötött volna a fejlesztőkkel: igen, tudjuk, hogy ez így nem az igazi, de a sztori miatt muszáj volt, elnézést kérünk. Tulajdonképpen a játékmenet kedvéért létezik a történet, nem fordítva, és ez baj. Sajnos az a félelemfaktor el is tűnik, ami az alapjátékot jellemezte, két harc után már rutinból öldöstem az ellenfeleket, és gyakorlatilag mindegy volt, hogy melyik eszközzel (a talán ikonikusnak szánt szögbelövő lett viszonylag használhatatlan fegyver).

Valahol mégis hangulatos, de azt a korábbi atmoszférát már csak a tévé- és rádióadások hozzák vissza.

A kiegészítő ugyan lezárja a történetet (majdnem végleg), de ahogy az előző két DLC-nél, ez is olyan plusz, ami az alapjáték értékét csökkenti.

Rossznak ezt sem mondanám, becsületes iparosmunka, a játékos meg becsületes munkával végigjátsza, de összeségében ennyi van csak benne.

Linkajánló

A játék hivatalos trailerje

A játék honlapja

Szerkesztői utószó azoknak, akik nem bánják a spoilereket:

– A cikkben említett rengeteg kulturális utalás összegyűjtve megtalálható ezen az oldalon; remek olvasmány, de vigyázat, néha nem csak az Alan Wake, hanem a forrásmű fordulatait is lelövik. Csak saját felelősségre.

– Ha már szóba került, íme az endless Twin Peaks-áttekintése (bizonyos értelemben egy nagy  spoilerrel, ami a sorozat ismeretében annyira nem is az).