Sarkvidéki steampunk-városból steamfantasy Párizsba: Norfren ezúttal az Aurorarama című regény folytatásáról mesél, amelyben okkultisták, nemzetközi kémek és titkos társaságok vívják harcukat, és ahol a  fekete sarki fény, a pszichomotív és a gőzguillotine még a szelídebb ötletek közé tartozik a hihetetlen felhozatalból.

•

Jó két évvel ezelőtti írásunkban (Aurorarama) bemutattuk az „Északi-sark gyöngyét”, a kanadai sarkvidéken, az örök hó és jég birodalmában fekvő várost, New Venice-t, valamint annak történetét, miként sikerült a két főhősnek, Brentford Orsini grófnak és Gabriel d’Alliernek bonyadalmas kalandok során megdönteni a városállamot irányító autokrata Hetek Tanácsának uralmát. Nem árt talán felidézni azt is, hogy a hol akciós, hol leíró jellegű cselekményből nem hiányoztak a misztikus jelenések, halottak üzenetei és hasonlók, de azért szó sincs valami egy-a-tucatból paranormális irományról, az író nagyon egyéni művet alkotott.

A következőkben ismertetett folytatás Párizs bugyraiba viszi a főhősöket és az olvasót, és továbbra sincs híján a kifacsart ötleteknek, fura elnevezéseknek (Tizenegyezer Szűz Keresztény Bentlakásos Leányiskola és hasonlók), fordulatoknak, sőt horrorisztikus eseményeknek. Tegyük még hozzá, hogy bár az első részt többnyire a steampunk fiókjába gyömöszölik, a második részre ez már nem nagyon illik rá. A kellékek ugyan megvannak, de a magam részéről a legszívesebben új kategóriát nyitnék akciós „steamfantasy” címmel, a mágikus elemeket lecsökkentve és cserébe némi H. G. Wells stílusú sci-fi szósszal ízesítve.

A cím stimmel, a könyvben jócskán van hó is és káosz is. A hosszas és bonyolultan kacskaringózó cselekmény 1907-ben, jó egy évvel az első rész fanyar happy endje után kezdődik. Brenton Orsini grófnak nehéz és felelősségteljes év van a háta mögött: ő volt a régense a város törvényes dózséjának, a még fiatalkorú hermafrodita, fiú és lány sziámi ikerpárnak, Gerladine és Reginald Elphinstone-nak. A sziámi ikrek a várost egykoron alapító Hét Alvó törvényes leszármazottjai. Orsini megbízatása azonban csak egy évre szólt, újabb választott régens-dózse követi őt a váratlan győzelmet arató Mr. Peterswarden, a régi rendszer támogatója személyében. Ez az Ikrek számára bizonytalan jövőt hoz, Brenton és hívei számára még inkább: Peterswarden hamarosan közli, hogy őt és hat társát Párizsba küldi titkos diplomáciai küldetéssel, ők alkotják New Venice még nem létező hivatalos követségét.

A társak egy része, köztük Gabriel d’Allier, Lilian és a többiek már az előző könyvből is ismerősek. Párizs segítséget kért az egyre hidegebb éghajlat és erősödő telek miatt, ezért küldik őket mint szakértőket. A háttér persze az, hogy a politikai ellenfelektől az új régens szabadulni akar. A hét ember útravalóul kap még egy halott sarkkutatónál talált pszichomágneses koronát is, ami, ha egy hipnotizált ember fejére helyezik, elmenti az emlékeit és kapott parancsait, s továbbadja  a következő viselőjének – természetesen még központi szerepe lesz a történetben. Az utazás Izlandig egy pszichomotívval történik. A nem egészen veszélytelen gépezet az Od-erővel működik, ez egyfajta állati magnetizmus, amit egyes érzékeny emberek képesek felfogni, és a sarki fény különösen felerősíti. A pszichomotív vezetője Branwell ezredes, illetve tulajdonképpen csak a feje egy életfenntartó ládához erősítve, a teste régen odalett egy régi csetepatéban… Az utazás rosszul kezdődik: megérkeznek Izlandra, de 1895-be − ekkor New Venice még nem is létezett! A mágneses korona és a fekete sarkifény kölcsönhatása időeltolódást eredményezett… Tovább hajóval Párizsba, ahol újabb meglepetés vár rájuk: ez az 1895-ös zimankós Párizs nem egészen olyan, mint az „igazi” 1895-ös Párizs. A csapatból többen jártak, dolgoztak fiatalabb korukban Párizsban 1895-ben, de akkor a város valahogy más volt, más események álltak a középpontban, normális volt az időjárás.

Aki attól fél, hogy túl sok spoilert írtam, ne tartson tőle. Az eddig elmondottak csak az első néhány fejezetből valók a 73-ból. Hamarosan kiderül, hogy New Venice eljövendő alapítói közül többen is Párizsban vannak, a terveik persze  titkosak, mindenkiben ellenséget látnak, a főhőseink pedig nem leplezhetik le magukat. Szóval Párizsban nagyon bonyolult és burjánzó eseménysor indul be. Az egyes fejezetek felváltva követik a főszereplők ténykedéseit, ez kirakós játék jelleget ad a műnek. Egyre-másra találkozunk okkultistákkal, a mesmerizmus híveivel, szektákkal, tibeti misztikusokkal, sose lehet előre tudni, kiket kell komolyan venni és kik csak áltudományos bohócok. Hogyan lehet az asztrálsíkra belépni festmények segítségével, elektromágneses térrel hallucinációkat előidézni? Milyen a gőzguillotine? De főhőseink számára a legveszélyesebb a sok homályos, szerteágazó nemzetközi összefonódás az anarchisták, ultranacionalisták, orosz cári titkosszolgálati ügynökök, antiszemita társaságok és szabadkőműves szekták között. Az ő oldalukról az események egyik fő mozgatórugója, hogy küszöbön áll a még nem teljesen feltárt sarkvidék nagyhatalmak közti felosztása, és mindenki, főleg a cári Oroszország, minél nagyobb falatot szeretne. Az eszközökben nem válogatnak, ezért például a párizsi rendőrség fő emberei is fizetett titkos ügynökeik… A piszkos munkát a párizsi alvilág végzi el.

Azért szó sincs valamiféle kémregényről, a már emlegetett „steamfantasy” nem rossz elnevezés. A főszereplők és a hozzájuk csapódó párizsiak aranyosak (és néha leszbikusok, tüdőbajosok, hóbortosok stb.). Mint már jeleztük, a szereplők (vagyis az író) gyakran siklanak különös fejtegetésekbe, filozofálgatásokba. Csak példaként:

„[Tonnerre atya] véleménye szerint az emberek általában az onániát nevetséges módon és tévesen egy szexuális művelettel azonosítják, és képtelenek megérteni, hogy tulajdonképpen egy misztikus és spirituális gyakorlatról van szó, afféle melankolikus sámánista délutáni képzelgésről. Egy ilyen faj esetén, aki buta módon elcserélte a péniszcsontot a szembeállítható hüvelykujjért, az onánia nem csak a képzelőerő kulcstényezője, hanem az irodalom néven ismert nemes művészeti irányzat sarokköve is.”

Szóval ilyen környezetben kell a hét főhősnek boldogulnia, magukat nem leleplezve segíteniük New Venice majdani alapítóit, és végül, de nem utolsósorban térben és időben valahogy hazatérni. Nem könnyű feladat.

A végszó hasonló lehet, mint amit az Auroraramánál is írtam: a könyv a néhány sci-fi-szerű elem ellenére nem az, és inkább intellektuális olvasóknak (ha szabad ezt a kifejezést használni) íródott, akik a türelmes olvasásért egy buja, eseménydús képzeletbeli világot kapnak cserébe.