Ritka az endlessen a manga-recenzió, olyannyira, hogy ez lesz az első. Egyszer azonban mindent el kell kezdeni, és hol máshol indítanánk, mint a klasszikusoknál: rampion egy démonvadászba oltott Pinokkióról szóló roadmovie-t mutat be a manga egyik legnagyobb alkotójától.

•

Tezuka Oszamunak, a manga atyjának Dororo című műve a Vertical jóvoltából most már egy féltéglába összegyűjtve olvasható angolul, így kiváló célpont a keleti ízekkel kísérletező geekek számára.

A sztori amolyan turbó-Pinokkió, Holófernyigessel súlyosbítva. Hősünk egy Hjakkimaru nevű ronin, akit csecsemőkorában rettenetesen megcsonkított egy csapat démon, ugyanis Hjakkimaru édesapja, egy becsvágyó tartományúr, felajánlotta nekik a gyermeke testét a hatalomért cserébe. A végtagok és érzékszervek nélküli csecsemőt anyja szánalomból mózeskosárba tette és a folyó gondjaira bízta, minegy valamire való kultúrhőshöz illik. Hjakkimarut egy jóságos vajákos doktor fogadta be és nevelte fel. Készített neki műszemet, műlábat, és pengéket rejtő műkezet, és megtanította őt a zen segítségével érzékszervek nélkül látni és végtagok nélkül kardozni. Hjakkimaru azóta a népmesei rémekkel benépesített középkori japán falvakat járja, és legyilkolható démonokat keres, hogy visszaszerezze a testrészeit. A sztori elején csatlakozik hozzá egy izgága utcagyerek, Dororo, akivel fokozatosan összebarátkoznak a kalandok során.

A műfaj tehát démonirtó road movie. Az epizódok többnyire arról szólnak, hogy Dororo és Hjakkimaru megérkeznek egy faluba, ahol gyanús dolgok történnek, a duó halálos veszélybe kerül, majd nagy veszedelmek után Hjakkimaru leleplez és lemészárol valami különösen ocsmány szörnyet.

A Dororo roppant szórakoztató olvasmány, több szinten is. Egyrészt nehéz elképzelni ennél kellemesebb bevezetést a japán folklór világába. Hihetetlen műgonddal megrajzolt, végtelenül aranyos kis mesék füzére a könyv. Ugyanakkor kultúrtörténeti szempontból is érdekes olvasmány, mert jól megfigyelhető, hogyan hatott Walt Disney rajzstílusa Tezukára. Vizuális szempontból olyan ez a manga, mintha egy Disney-filmet néznénk, amiben hemzsegnek a horrorisztikus mesealakok, és az ártatlanok rendszeresen véres és kegyetlen halált halnak vagy egyszerűen csak rettenetesen megalázzák őket. (Akik még nem olvastak japán népmeséket: a japán népmese nem vidám műfaj.)

A harmadik ok, ami a Dororót különlegessé teszi, a történetmondás romlatlan természetessége. Tezuka mindenféle giccs, klisé és szájbarágás nélkül mutatja meg nekünk, hogy a mese miért nem eszképizmus, hanem ellenkezőleg, a valóság vizsgálatának egyik legpotensebb eszköze és az irodalom legfontosabb válfaja. Példa.

Hjakkimaru egy nap egy gigantikus falhoz érkezik, amely két ellenséges, összebékíthetetlen település határán áll. Ezek egykor egyetlen falut alkottak A falu két fele valaha békében és barátságban élt, de a háborúskodás óta senki sem lépheti át élve a határt. Az epizódban megismerkedünk Szukerokuval, a különös gonddal megrajzolt, afrofejű édi utcagyerekkel, aki a fal északi rekedt a szakadáskor, és azóta sem tud visszatérni szüleihez. Mikor Szukekoru végül átsurran a határon, megtudja, hogy a szüleit rég megölték, ezután pedig ő maga is kivégzőosztag elé kerül. Hjakkimaru eközben rájön, hogy a két tábor közti szembenállást egy sereg kicune (rókadémon) okozza, akik hipnotikus erejükkel egymás ellen hergelik a falubelieket. Miután Hjakkimaru megöli a fő rókadémont és lenyúzott bőrét kiszögezi a falra, a fal összeomlik, és a kettészakadt falu lakói újra barátokként és rokonokként ismerik fel egymást. A fal neve, „Banmon”, hasonlít az Észak- és Dél-Korea határán álló falu japán nevéhez („Panmondzsom”).
A mese mint narratív műfaj fő sajátossága, hogy lelki és társadalmi jelenségeket képekké alakít, és ezáltal láthatóvá és átgondolhatóvá teszi őket. A családokat, országokat és kontinenseket szétválasztó gyűlölködés alattomos hatalmát rókadémonok képében látjuk viszont a Dororóban, és a fiktívtestet kapott létező így, a fikción belül, immár legyőzhető. A mese a valóság nem látható részeit mutatja meg valósággal nem rendelkező képek formájában, és a megnevezés mágiája révén érthetőbbé, ezáltal pedig kontrollálhatóbbá teszi sorsunkat.

Ha van ideális estimese-könyv geek szülők számára, a Dororo alighanem az: a sztorira vágyó kisgyerek és a szofisztikált többletélményre vágyó geek szülő számára egyaránt érdekes olvasmáy. Van benne bőven erőszak és nyomor, de mindig ízléssel és okkal. A Dororo így releváns alternatívát képvisel az erőszakot elhazudó cukormázas gyerekirodalom és az erőszakot banalizáló posztmodern cinizmus között.