Shakespeare műveinek feldolgozásait pusztán áttekinteni is akkora feladat lenne, hogy külön aloldalt is létrehozhatnánk a nemes cél érdekében, de ez szerencsére nem tartotta vissza Jacket attól, hogy összeállítson egy alapos bestof-ajánlót azoknak, akiket érdekel, milyen az avoni hattyú remixelve. 

•

Shakespeare az imdb tanúsága szerint több mint ezer különböző színpadi feldolgozásban, filmben és filmsorozatban (sőt talán számítógépes játékban is) van megemlítve szerzőként. a szám pedig folyamatosan növekszik. Az angolszász irodalomban és az egyetemes kultúrában játszott szerepéről, műveinek filozófiájáról és jelentéstartalmairól, felrajzolt karaktereiről elmondottak már könyvtárakat töltenek meg. Jelentősége felbecsülhetetlen és megfellebezhetetlen, majdhogynem unalmas erről beszélni. Az endless olvasói vélhetően viszonylag ritkán járnak el színházba megnézni egy Shakespeare-darabot (és ezzel megrovó kommentek sokaságát idéztem meg a cikk alatt), mert kit érdekel manapság ennyire például a Macbeth. Nagyjából tudjuk, ki hal meg a végén, tudjuk, hogyan alakul a sztori, szövege a mai fülnek nehézkes… akkor már inkább a Trónok harca. Na de ha elkezdünk játszani vele. Példa: Japánban színpadra vitték a Metaru Makubesut. Metál Macbeth. I kid you not.

Shakespeare-t folyamatosan dolgozzák fel és át, kisebb-nagyobb sikerrel: ha a sztori nem is, majd a látvány és a színészi játék ültet a tévé elé (pont mint egy Bud Spencer-Terence Hill film esetében). Nincs idő és türelem, hogy sorra vegyük az összes próbálkozást – ha lenne, biztosan a Simlis és a szende S03E07 epizódjával kezdenénk (Atomic Shakespeare), amelyben a Makrancos Katát játszották el nagy élvezettel. Kimaradnak a hagyományos, kosztümös darabok is: például az V. Henrikek (Laurence Olivier, 1944 vagy Kenneth Branagh, 1989), az Othello (Laurence Fishburne, 1995) vagy a Velencei kalmár (Al Pacino, 2004). Kimarad a Sok hűhó semmiért 1993-as és a Szentivánéji álom 1999-es változata, mert azok csak vígjátékok. A vígjátékok nem érdekesek. Viszont az időben és térben ide-oda tolt drámák annál viccesebbek.

A Rómeó+Júlia (1996) a legharsányabb Shakespeare-feldolgozás, amit valaha elkövettek: még a papon is hawaii-mintás ing van. Célközönségnek a kilencvenes évek fiataljait célozták be, így Verona Beach Miamira hajaz, Montague és Capulet maffiacsaládok lettek, és bedobták Rómeónak Leonardo DiCapriót, aki ezzel meg is kezdte nagyfilmes karrierjét. Általában jól fogadott film volt, ami csak kis mértékben tért el az eredeti darabtól. Ellenben a Romio x Jurietto (2007), ez a 24 részes animesorozat alaposan megkeverte a sztorit. Neo Verona itt egy levegőben úszó sziget, Rómeó a szigetet uraló diktátor jófej fia, Júlia pedig szabadságharcol a zsarnok Montague ellen, és a készítők egyfajta hepiendet próbáltak összehozni, ahol a főbb szereplők demokráciát építenek, házasodnak, gyereket várnak, miközben Rómeó és Júlia szelleme kézenfogva sétál el a naplementébe.

A japánok persze nem csak viccbe hajló Shakespeare-feldolgozásokat hoztak össze. Akira Kuroszava nehézléptű szamurájai otthon érzik magukat a királydrámákban: az 1985-ös Ran, amelynek japán legendák mellett a Lear király szolgált alapul, az akkor 75 éves rendező utolsó nagy munkája volt. Monumentális csatajelenetek váltakoznak az összecsapásokat sejtető, gomolygó felhők képeivel, miközben a káosz és erőszak bedarálja a nagyurat és fiait.

Lear királynak persze lányai voltak – ha másban nem is, ebben pontosabb a 2002-ben készült Lear főnök, mely a Vadnyugatra teszi a történetet, és Patrick Stewart-ra a koron… a texasi marhabáró Stetson-kalapját, hogy végre legyen olyan Shakespeare-feldolgozásunk is, melybe bevágtázhat a lovasság (a kötelező kürtszóval kísérve).

De hogy a gépesített hadviselésre térjünk át, íme a III. Richárd (1996), ami a harmincas évek Angliájában indul, és egy fasiszta alternatív valóságban ér véget. Ian McKellen Richárdja tökéletes: ő maga a káosz és erőszak, egyszemélyben. Hasonló, bár nem ugyanilyen avatott munka a 2011-es Coriolanus. A római tábornok tragédiája a legkevésbé feldolgozott Shakespeare-mű, melyet a rendező és címszereplő Ralph Fiennes egy, a balkáni háborúkra emlékeztető világba helyezett – utóbb fedeztem fel, hogy a forgatás helyszíne valóban Szerbia volt.

A fentiek mellett született néhány avatott feldolgozás, amely valahol félúton található film és színdarab között – a terek zártak, és a beállítások könnyedén átfordíthatóak lennének színpadi díszletekre. Ilyen lett a Titus 1999-ben, Anthony Hopkins-szal (hogy római tábornokoknál maradjunk). A Titus Andronicus Shakespeare legerőszakosabb drámája, fröcsögő vérbosszú, nemi erőszak, ésatöbbi, mely a születése idején népszerű volt, de a XIX. századra kifinomult közönség már jóval kevésbé értékelte. Egy másik leg, a legmisztikusabb Shakespeare darab a Vihar. A 2011-ben készült változatba egy nemváltást csavartak bele; a főszereplő varázsló, Prospero Prospera lett és Helen Mirren alakította.

Érdekes az egyes nagyformátumú filmek időzítése. A kilencvenes években óriási volt a lelkesedés a Shakespeare-átdolgozások iránt: gyakorlatilag minden jól ismert és népszerű drámából készült interpretáció. A Hamlet-ből is. Kenneth Branagh 1996-ban rendezte meg és játszotta el Hamletet egy XIX. századi Dániában. A majd’ egy évtizedes csend után talán újra érdeklődés ébred és a három különböző királydrámából dolgozó The Hollow Crown (2012) minisorozat mellett lesz megint Shakespeare-scifi, -thriller, esetleg -pornó is. És persze képregények, a Monocyte és a Kill Shakespeare után. Utóbbi egy 2010-ben indult fantasy, ami szinte válogatás nélkül dobálja elénk a shakespeare-i hősöket és antihősöket. Aki viszont mégiscsak színházra, illetve vidámabb Shakespeare-élményre vágyik, próbálkozzon a S.Ö.R.-rel.