Hollywoodi filmsikereket vizsgálgató laborunk mikroszkópja alá rampion után ezúttal Herbie kolléga helyez egy kupacnyi új mintát, ám az ő elemzése némileg más eredménnyel zárul. Következzen az endless történetének talán leghosszabb filmes (válasz)cikke: pattogatott kukoricát szabad bekészíteni.

•

Rampion kolléga cikkét olvasva (Egy illúzió vége) én is belegondoltam abba, mennyit változott a sz-szv-hw-sf (színes, szélesvásznú, hollywoodi sci-fi) blockbuster két évtized alatt, amennyiben a Terminátor 2-t tekintjük viszonyítási alapnak. Bevallom, soha nem jutott volna eszembe a Transformers 2-t és a rebootolt Star Trek 2-t kiemelni, hogy ezekből vonjak le következtetéseket. Kicsit hajánál fogva előrángatottnak érzem a példákat, mikor annyi jól-rosszul sikerült, valóban reprezentatív film született azóta a témában és annyiféle szempont szerint lehet vizsgálgatni őket.

A felsorolt filmekkel az volt a gondom, hogy több szempontból sem reprezentatívak. Egyrészt egyik sem eredeti ötlet: a Transformers egy 1984-es képregénysorozaton, illetve az 1985-1987 között futott rajzfilmsorozat mítoszán alapul. Az azóta sok mutációt és rebootot megélt sorozat alapvetően a technokrata japán képzelőerőt társította az amerikai marketinges és gyártási finesszel és a Hasbro már korán rájött, hogy a játékokkal hülyére keresheti magát. A merchandise később kinőtte magát és a rajzfilmek és képregények lettek a játékok reklámjai, nem pedig fordítva.

Anélkül, hogy elmélyednénk a sorozat mögött lappangó fétisekben és pszichózisokban, a jóságos autós-robotos védelmező motívum régebbi a Terminátornál is. A filmváltozathoz arra volt szükség, hogy a trükktechnológia elérje a szükséges szintet és legyen egy érzelmileg 13 éves, frusztrált hím- és military-soviniszta videokliprendező, akinek előtte és utána már nem ment túl jól a szekér. Kétlem, hogy bármilyen ideológia vagy gondolatiság állna amögött, hogy épp most filmesítették meg.

A Sötétségben – Star Trek (mi van ezzel a címadással?!) egy még régebbi, 1982-es film remake-je akar lenni, amelyet, mármint az eredetit, máig a legjobb Star Trek mozifilmként tartják számon. Tekintve, hogy a reboot előtt még nyolc másik Trek film készült, ez figyelemre méltó teljesítmény. Anélkül, hogy elmélyednénk a két film összehasonlításában és kielemzésében, a Sötétségben – Star Trek két dolgot valósított meg: egy szinte kizárólag macguffinokból álló forgatókönyvet, és a Kirk-Spock brománc kimaxolását (ami kincsesbánya a fanfiction közösségnek, extra feltéttel, mivelhogy a Spockot játszó Zachary Quinto nyíltan vállalja homoszexualitását). Azon kívül, hogy a film a három férfi főszereplő alapján a női közönségre is gyúrt, és nagyvonalúan bánt többek közt a sci-fi elemekkel is, Abrams egy dolgot talált el nagyon a két Star Trek filmmel: James T. Kirk karakterét. A 32 éves eredeti történetet csak annyiban újította meg, amennyiben az elvárható volt az eltelt idő és az előző rész függvényében, de a filmmel kapcsolatban megjelent írásokat átfutva sehol sem találkoztam globálpolitikai áthallások felemlegetésével.

Ami megzavart, az a cikk azon következtetése, hogy Star Trek 2 azt üzeni, hogy a problémát [nem a gépek, hanem] eleve az emberek jelentik. Ez feltételezné, hogy a film a gép-ember dilemmával foglalkozik, vagy hogy úgy általában boncolgatni akarná az emberi természetet. A film önmagában nem a gép-ember kérdésben foglal állást (ha egyáltalán), hanem inkább a barátsággal foglalkozik, más szállal meg nem nagyon kötődik a Transformershez és a Terminátorhoz.

Fenntartva annak lehetőségét, hogy én nem látom az összefüggéseket a három film között, nekem ez nem állt össze. Ezért aztán sebtében össze is szedtem filmpárokat, hogy trendeket figyelhessek meg bennük. Szempontnak maradtam a sz-szv-hw-sf jól behatárolható kategóriájánál, amennyiben a T2-ből indulunk ki és olyan, 1992 óta készült amerikai sci-firől van szó, ami legalább 90 millió dollárt tejelt az amerikai kasszáknál (van, amelyik így is bukás). Az imdb 97 ilyen filmet dobott ki. Figyelem, spoilerek előfordulhatnak!

MÁSODIK RÉSZEK, I. rész

A Lost World: Jurassic Park 1997-ben bebizonyította, hogy a) ha csinálsz egy dinoszauruszos filmet, utána hagynak dolgozni (vö. Schindler listája/Ryan közlegény megmentése), b) 20 percnyi Godzilla még poén, több már nem működik. Roland nem figyelt oda.

2003-ban az X-Men 2 és Bryan Singer azt bizonyította be, hogy lehet aktualizálni egy 20-30-éves témát és gondolatokat gyömöszölni egy képregényfilmbe: a másság elfogadása és a durva előítéletek kérdése egyrészt minőségivé tette a folytatást, másrész azóta is ebből él a franchise.

MÁSODIK RÉSZEK, II. rész

2002-ben a Klónok háborúja volt az első egész estés mozifilm, amit teljes egészében nagy felbontású digitális kamerával vettek fel, ezzel Lucas önkéntelenül is új technológiai, de leginkább ideológiai háborús frontot nyitott Hollywoodban, pályafutása során nem először. A célja ugyan nem ez volt, de máig tartó hatása van, a celluloid haláltusájának első nagy lépése volt ez a film.

A Mátrix – Újratöltve egy évvel később igazolta, hogy Wachowskiéknak a) súlyos lakkfétisük van (ne menjünk bele), b) csak egy töltényük volt. Az általuk elindított trendet két lépésben sikerült lángolva földbe állítaniuk vulgárezoterista agymenésükkel és túlpörgetett kung-fuval, és lettek saját maguk halovány másolatai. Nem is ment utánuk senki.

ROLAND EMMERICH

A kilencvenes évek második felének nagy trendje volt a mega-katasztrófafilm, és a fantáziátlanság nagymestere, II. Ed Wood szépen megélt az ID4/Godzilla kettősből, aztán 2001. szeptembere után szünetet tartva átnyergelt a természeti katasztrófák műfajára, amivel lassan el is tűnt a süllyesztőben. Újabban Fehér Házas-terroristás filmmel próbálkozott trendi maradni, de ha minden jól megy, legközelebb az Independence Day 2-3-mal jelentkezik. Tanulság? Az nincs.

MICHAEL BAY

Az Armageddonnal csatlakozott a katasztrófafilmek trendjéhez, és magához képest még sikerült egy gondolatot is csempésznie a filmbe, az elhíresült “Orosz alkatrész, amerikai alkatrész! Mind made in Taiwan!” beszólással, Peter Stormare előadásában, bár gyanítom, hogy inkább a gegre utaztak a beszólással, mintsem az elgondolkodtatás lett volna a céljuk. A Dr. Strangelove referencia cuki volt, valószínűleg véletlenül maradt a forgatókönyvben.

A 9/11 utáni megváltozott világban aztán még bepróbálkozott a The Island című opusszal, amely 130 milliós becsült gyártási költségével -100 millióval zárt, ezzel Bay legnagyobb buktája lett, és mivel nem lett blockbuster, elvileg keresnivalója sincs ebben a szemezgetésben. Mégis beválogattam, mert nagybetűs Témát próbált feldolgozni, amely nem volt mentes a potenciális Gondolatoktól sem, de szokás szerint vizuális orgiába fojtotta a mondanivaló csíráját is. Ráadásul ez volt az első filmje, amit nem Bruckheimerrel csinált, aki el tudta volna adni, de még így is ezzel a filmmel járt legközelebb Bay ahhoz, hogy valamit felmutasson a Szikla óta.

STEVEN SPIELBERG

Itt már több kapaszkodónk van és komolyabb vizekre evezhetünk, aminek már több köze és relevanciája van az illúziók végéhez, gépekhez és emberekhez. A 2001-es A.I. – Mesterséges értelemmel Spielberg Kubrick évtizedes munkáját fejezte be, amikor az örökösök kérésére átvette az addig elkészült anyagokat és leforgatta az öreg utolsó művét. A film jelentősége, hogy nagyon jókat lehet vitatkozni az érdemeiről, megteremtette a(z egyébként nem létező) Spielberg vs. Kubrick ideológiai kutúrharcot, ami sajnos, egyrészt elterelte a figyelmet a film valódi értékeiről, másrészt, úgy képzelem legalábbis, Kubrick elégedetten somolyog a túlvilágon. Az A.I. jó meglátásokat tett az emberiség és a robotok kapcsolatának dilemmájáról, az elfogadástól (kényelmi eszközök) a gátlástalan fejlődésen keresztül (“because we can”), a konzervativista géprombolásig egy olyan hanyatló jövőben, ahol az éghajlatváltozás katasztrófája már lezajlott, de a civilizáció túlélt (ez vajon poszt-apokaliptikus világ?). Kubrick és Spielberg körbejárja a “mi az emberi?” és a “mi a túl emberi?” kérdéskört, de egyúttal válaszol a T2 felvetésére is: ember-gép háború nem lesz, a gépek egyszerűen túlélnek minket. (Megkövezés terhe mellett szerintem szükség volt a film végi távoli jövőre és a robotokra és a tündérmeseszerű fináléra.)

Egy évvel később a Különvéleménnyel Spielberg a film noirt vitte el egy olyan jövőbe, ami azóta eltelt tíz évben is referenciának számít. Lehet, hogy túlértékelem a filmet, de nem tudok nem fejet hajtani az előtt a zsenialitás előtt, hogy Spielberg úgy gondolta, az egyik legklasszikusabb, nosztalgikus filmműfajt ötvözni lehet egy futurista agytrösztök által felvázolt világgal. Az “olyan Minority Reportos” jelző pedig azóta is használatban van. A nyilvánvaló technológiai trendek előrejelzése mellett persze már itt is megjelenik a megfigyelt társadalom és a gondolatrendőrség lappangó veszélye, de ez csak a Snowden-botrány utáni korszak fényében üt nagyot. Ahogy 9/11 átírta a hollywoodi katasztrófafilmek toposzait, úgy gyakorolhat nagyobb hatást a lehallgatási botrány a jövő filmjeire. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de a Különvéleményben már ott vannak a jelek. A noiros krimi végén a tanulság egyértelműen ki van mondva, még ha 2013-ban már naivnak is tűnik.

WILL SMITH

A 2004-es Én, a robot azon kívül, hogy szöges bakanccsal tapos Asimov koncepcióján, az agytornásztató, “whodunit” zsánert elegánsan átugorva, a “willdoesit” megoldást választja. Akciójelenetek garmadája, minimális cselekmény és fordulat után a SkyNet itteni megfelelőjét kell leszerelniük hőseinknek. A robotok itt a háztartási alkalmazottból terminátorrá válás első lépcsőfokát hivatottak képviselni, már a vörösen izzó fények is megjelennek, de a SkyNetnél kevésbé kifinomultabb M.I. ezúttal alulmarad a világuralomért folytatott küzdelemben. Cserébe viszont a film vége, az egyetlen minősíthető momentum, felcsillantja a robotmessiás eljövetelének lehetőségét, amivel egyébként még vizuálisan is közelebb áll az Animátrix vonatkozó duplaepizódjához, mint az eredeti robottörténetekhez. Lehet, hogy Asimov forog a sírjában, de Will Smith majdnem csinált egy jó Mátrix-előzményfilmet.

Három évvel később, 2007-ben egy ötvenéves kisregény sokadik feldolgozásában, a Legenda vagyokban találkozhatunk újra Will Smith-szel, akinek ezúttal nem sikerült megmentenie a világot. A trend addigi legsikeresebb meglovagolásával, amely azóta csak újabb filmeket, regényeket és sorozatokat szült, Francis Lawrence rendező és Smith azt mutatja be, hogy a robotok is megszívták, mert egy fertőzés egyszerűen elintézte az emberiséget. A végső irónia, hogy ebben a filmben a rák ellenszerétől vált vámpírszerű lénnyé az egész világ. A film maradandó hozzájárulása a sci-fi blockbusterekhez a pazar és elképesztően hangulatos látványvilág, a film első kétharmadában mutogatott kihalt New Yorkkal és Smith meggyőző egyszemélyes előadásával. Az utolsó ember a földön motívum hibátlan megvalósítását láthattuk a filmben, egészen addig, míg meg nem jelentek más szereplők. Az utolsó felvonás csalódást keltően húzza le a történetet, de a hangulat megmarad emléknek, és a jövőt illetően még gondolatokat is hátrahagy. Rögtön kettőt is, mert két befejezést csináltak a filmhez, amiből az alternatív befejezés lett egy fokkal népszerűbb és mentette meg a teljes kudarctól a filmet, valamint az áll közelebb Richard Matheson zseniális eredetijéhez. Lehet, hogy a befejezést elszúrták, és az eltelt 7 évben elfeledkeztek a filmről, de a látványa és a hangulata mindenképpen maradandó, és ha sután is, de legalább mondani is akart valamit.

* * *

ANIMÁCIÓ

James Cameron hozzájárulása a Terminátor 2 óta eltelt időben a sci-fi műfajához sokat váratott magára, és mint az az elefántcsonttornyukba visszavonult alkotókra jellemző, visszatérésükkor már túlságosan eltávolodtak a valóságtól. Lehet, hogy a 2009-es Avatárral megdöntötte saját rekordját és új minőségi szintet állított fel a digitális trükkök terén, de a film egyetlen, kétes öröksége a 3D technológia. A forgatókönyvben ellenben nincs sok köszönet, egyoldalú, didaktikus, elnagyolt és közhelyes, egy ökoterrorista röpirat. Persze nem is ezért lett népszerű, de Cameron 17 évvel előző sci-fije után már csak annyit tud mondani a jövőről, hogy a környezetszennyezés/természet kiszipolyozása csúnya dolog, ez pedig még tőle is (vagy tőle különösen?) kiábrándító.

Hasonló műfajban utazik a Pixar egy évvel korábbi, WALL-E című opusza, amely Cameronnal ellentétben hibátlanul veszi a dramaturgiai akadályokat is. Egész estés animációs filmtől szokatlan bátorsággal meg meri lépni, hogy a rajzfilm első felvonásában emberi szó el sem hangzik, helyette kapunk egy Will Smithéhez hasonló one-man show-t… vagyis one-robot show-t egy Föld méretű szeméttelepen. Narráció, ritmus, atmoszféra és vizualitás terén ez a bő 20 perc hibátlan, messze a legnívósabb dolog, amit a Pixar az utóbbi időben letett az asztalra. A film többi része már kevésbé parádézik, de nincs is rá szüksége: elsősorban gyerekekhez szól, főhősei csetlő-botló robotok, árnyalt karakterábrázolásra és drámára nem veszteget sok időt, ellenben sokkal ügyesebben ábrázolja az emberiség jövőjét, ismeri a humort és a szatírát, és a tanulság elég magától értetődő ahhoz, hogy kevésbé kelljen a gyerekek szájába rágni. Az ember teleszemeteli a környezetét, de még a Föld körüli űrt is, hatalmas űrhajókolóniákon a Naprendszer külső részeibe menekül, elhízott, puhány fogyasztózombi lesz, és a főellenség M.I. is inkább a feladatát túl komolyan vevő, és azt félreértelmező, atyáskodó gép, mint gonosz zsarnok. Műfajához képest elképesztően sok motívumot sikerült takarosan a történetbe zsúfolni. Igaz ugyan, hogy egyikben sem mélyed el, viszont legalább körbejárja a témát. A WALL-E üzenete hasonló az Avatáréhoz, van benne gép és ember, mindenható mesterséges intelligencia, és lényegében hazai pályán mossa le Cameront a porondról.

TUDOMÁNY

Carl Sagan Kapcsolat című könyve filozofikusan áll hozzá az emberiség sorsához, nem annyira a jövőjére koncentrál, mint inkább az univerzumra. Nem friss darab az eredeti mű sem, de Zemeckis 1997-es feldolgozása a közel tökéletes megvalósítás mellett mégis azért említésre méltó, mert megpróbál hangosan gondolkodni fontos kérdésekről. Sajnos egyáltalán nem passzol semmilyen trendhez, pedig lenne még helye néhány hasonló filmnek a világban. Kilóg a környezetéből, témaválasztása nem vonzott akkora tömegeket a mozikba, ráadásul bevállalja azt is, hogy a vallás és tudomány konfliktusaira is kitér, ez pedig akkor is és azóta is kényes téma. Alázatos és profi kifejtése a vezérlő gondolatának: “Ha egyedül volnánk az univerzumban, az szörnyű nagy helypazarlás lenne.”

A 2013-ban bemutatott Gravitáció ennél lényegesen kisebb léptékű alkotás és inkáb technikai bravúr, mintsem filozofikus mű, de Sandra Bullock alakítása már önmagában említésre méltó. Szerencsére a Cuarón fivérek azért gondolatokat is csempésztek a filmbe, ráadásul úgy, hogy a néző közben könnyen együtt tudjon érezni a főhősnővel. Az életre teljesen alkalmatlan, minket körülvevő űr végtelensége, az ember, sőt az élet törékenysége, a magány és a totális kiszolgáltatottság, valamint a brutális tériszony elemi erővel hat, a végig feszült, jó tempójú, technikás rendezés és operatőri munka lebilincselő. Ha valaki nem elégedne meg a kiszolgáltatottság és a túlélés fenti tálalásával, az eltöprenghet a film tanulságán is, amely kézzelfoghatóbb, mint gondolnánk: az űrszemét miatt egyszer még rettenetesen meg fogjuk szívni (v.ö: “Fél Amerika épp most veszítette el a Facebook kapcsolatát.”). Aki egy kicsit is tájékozottabb az űrkutatás világában, az esetleg még hozzáteszi, hogy a NASA nevetségesen alulfinanszírozott.

AZ ÚJ FIÚK

A 2009-es District 9 születésének története már magában megér egy misét, de a lényegnél maradva, a minimálköltségvetésű, leleményes megoldásokkal operáló film Neill Blomkamp, dél-afrikai rendező debütálása a nagyágyúk között, az év egyik nagy meglepetésfilmje volt. A bazi nagy űrhajón és a rovarszerű idegeneken túl a film nagy dobása az volt, hogy a science-fiction egyik klasszikus eszközéhez folyamodott: társadalmi problémákat boncolgatott szimbolikus eszközökkel. Blomkamp nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű történetet mesélt el, de nem csak az Apartheid nyomait lehet felfedezni a filmben, hanem az azóta keletkezett új problémákat is, nem utolsósorban a bevándorlók és menekültek jelentette gondokat. Jelen esetben földönkívüliekről van szó, de a párhuzam nyilvánvaló, és ezt fejeli meg a film némi genetikával és fantasztikummal. Amellett, hogy üde, friss színfoltja a sci-fi blockbusterek palettájának, új irányvonalat mutatott be a filmvilágban, nem utolsósorban azt, hogy kis költségvetéssel és kreatív ötletekkel is lehet látványosat alkotni. Kis szerencsével másoknak is sikerül a mutatvány.

Egy évvel később a menetrend szerinti két Batman film között Christopher Nolan megint nagyot dobott az öccsével közösen, tíz évig fejlesztgetett Eredettel. A nagy műgonddal felépített, meg nem határozható közeljövőben játszódó filmben a belső űrbe, az emberi tudat rejtett zugaiba nyerhetünk betekintést Nolan, DiCaprio és állandó bűntársai segítségével. Az álomhekkelés nem csak bűvészmutatvány és díszlet, hanem szerves része a történetnek és a fordulatoknak, ahol a látvány épp olyan észbontó, mint a szövevényes cselekmény. Nolanék a Mátrixénál kifinomultabb eszközökkel boncolgatják a valóság és képzelet határait, itt az akció eszköz és nem cél, a szerelmi szál valóban tragikus, a kavarás kisebb léptékű, de mélyebbre hatol. Nem tudom, mennyire erőltetett párhuzamba állítani a Mátrixszal, vagy éppenséggel túlzás azt állítani, hogy a Mátrix nélkül ez a film sem született volna meg, de a végeredményt látva úgy gondolom, ezt Nolan mindenképpen megcsinálta volna. Azt azonban el kell ismerni, hogy nulla new age filozófiával, nulla BDSM fétiscuccal, mégis elegánsan és virtuóz képi világgal mesél el egy történetet a valóság és a szimuláció dilemmájáról. Igen, a Mátrix divatot teremtett, sokkal nagyobb hatása volt a közönségre, mint az Eredetnek, de az a divat már lecsengett, az Eredet pedig jó eséllyel hosszú ideig referencia lesz a sci-fi filmek világában.

CAVEAT

Egyes filmeket önkényesen hagytam ki a felsorolásból, elvégre az én memóriám is véges, illetve ha valamelyik fontosabb film nem szerepelt a fenti listában, annak az lehetett az oka, hogy nem ütötte meg a “blockbuster” mércét. Ennek ellenére illik megemlékeznünk, a teljesség igénye nélkül, azokról a kultuszstátuszt kivívott filmekről, melyek talán gyengébben muzsikáltak a kasszáknál, de a kritikusoknál és a rajongóknál jól szerepeltek.

Az említésre méltó filmek időrendi sorrendben:

Strange Days (1995, r: Kathryn Bigelow): Igazságtalanul elfeledett remekmű, amelyről oldalakon keresztül lehetne ódát zengeni. A pénztáraknál rosszul teljesített, talán azért, mert az amerikai közönségnek megakadt a torkán az a para, amit Bigelow az akkor jövőnek lefestett, 1999. szilveszterére rendőrállammá degradálódott Amerikáról az arcukba nyomott. Sok politikai és társadalmi felhang, ütős soundtrack, remek szereposztás és fojtogató atmoszféra játszik az érzékszerveinkkel.

Gattaca (1997, r: Andrew Niccol): Remek szereposztás, lehangoló jövőkép, ahol mindenki selejtes, aki genetikailag nem tökéletes.

Dark City (1998, r: Alex Proyas): Amnéziás hős, manipulált valóság, póz és hangulat. Hatásvadász és öncélú, de működik és komoly kultuszra tett szert.

28 nappal később… (2002, r: Danny Boyle): Minimáltechnikával, 8 milliós büdzséből, Dogmán edzett operatőrrel dobott nagyot, új alapokra helyezve a zombifilmeket (tudnak szaladni!!!) és megnyitva az utat a remake-ek és az újkori, tudományosabb alapokra helyezett zombidivat előtt. Ezúttal egyfajta veszettség-vírus és néhány agresszív állatvédő okozza a vesztünket.

Az ember gyermeke (2006, r: Alfonso Cuarón): A Gravitáció rendezőjének első scifis próbálkozása, amely sajnos nagy mínuszban zárt a kasszáknál. Témája komor, ötvözi az aktuális világvége trendeket a District 9-éhoz hasonló, bevándorlókkal kapcsolatos problémákkal. Erős témák, erős vizualítás, erős alakítások, klasszikus rockkal és Pink Floyd referenciával.

Moon (2009, r: Duncan Jones): Újabb one-man-show, ezúttal a Holdon, ízig-vérig kamaradarab, kiváló Sam Rockwellel és sok-sok nyomasztó magánnyal, sok aktuális probléma áthallásával.

VÉGSZÓ

Összességében azt kell mondanom, hogy többféle trend is felrajzolható az elmúlt 22 év sci-fi filmjeiből. Bár én a hidegháború reményteli végét sem láttam meg a T2-ben, ez simán lehet az én hibám, azért vannak egyéb, jól látható motívumok. Az elnyomó gépek markánsan egyedül a Mátrix-filmekben jelennek meg, ott is magunknak köszönhetjük őket, pont mint Cameronnál, csak Wachowskiéknál akkumulátorként használnak minket, igaz, ezzel nem akarnak semmit sem mondani.

A Transformers-filmek esetében a jóságos autógyártó nemzet képe igaz lehetett az eredeti rajzfilmek idején, de Bay filmjei már inkább kétségbeesett reklámkampányok a haldokló Detroit árnyékában. Ha aktuális akarna lenni a film, Toyoták szerepelnének benne és nem vicceskedő pisiliős fekacsávó robotok. A korábban emlegetett motívumok megjelenése véleményem szerint Baynél nem tudatos, neki csak a játékok kellettek. A Star Trek 2 pedig inkább tűnik egy dupla pilot epizódnak/évadzárónak egy képzelt TV-sorozat rebootjához, mintsem gondolatokat közvetíteni próbáló alkotásnak.

Egyre erősebb trend viszont az apokalipszis, ahol az ember nem azért pusztítja el önmagát, mert gonosz, hanem mert ostoba. Míg a nyolcvanas évek békebeli posztapokaliptikus filmjei egy atomháború utáni világot vizionáltak és inkább kalandfilmek voltak, a mostaniak inkább a vesztünkön lamentálnak. Ezen belül is külön kategória a zombifilm, amely egyre inkább próbál tudományos magyarázattal szolgálni a járványra, csak hogy komolyabban vegyék. Visszatérő motívum volt még a genetika és a klónozás problémái, hiányzik viszont például a minőségi, A-listás cyberpunk, amely nem világvégét jósol a közeljövőre, hanem egy végletekig szétszakadt társadalmat, ahol csak nagyon szegények és nagyon gazdagok élnek, mocsokban és nyomorban, vagy a szmog fölött, sok csillogással, de mindenképpen neonfényben, kiborgokkal és hekkerekkel.

De az is lehet, hogy csak újra meg kéne nézni a Szárnyas fejvadászt, mert hiába 32 éves film, még mindig működik, ráadásul a témája továbbra is aktuális [lásd az endless duplacikkét a témában – a szerk]. Ez a legnagyobb trend.