Mennyit változott a színes, szélesvásznú hollywoodi science-fiction blockbuster két évtized alatt? A kérdés megválaszolásához rampion három színes-szagos kasszarobbantó produkciót hív be magához a kihallgatószobába, majd marconán könyékig tűri kritikusi zakója ujját.

•

A nyári SF blockbusterek némelyike a világrendszerről szóló esti mese, amelyben Hollywood egy-egy jeles alkotója eltöpreng a globális politikai helyzetről. Talán a legnyilvánvalóbb és legsikerültebb példa a Terminátor 2, a hidegháború végének és a rendszerváltás korának hard rock mementója. A gyermekét egyedül nevelő hobbikommandós anyuka és a tinimessiás története elsősorban az atomkatasztrófa elleni küzdelemről szól, melyet a család 20. század végi csökevénye vív a jó útra térített időutazó halálrobot segítségével a globális hadiipari komplexum ellen. Sarah Connor a sztori során végig felrobbanó játszóterekről és szénné égő emberekről álmodik; a cselekmény végső célja az, hogy ezek a képek ne kerülhessenek át a valóságba. Bizonyos értelemben maga a Terminátor 2 is egy kép, melynek nem szabad átkerülnie a valóságba, kollektív fantázia arról, hogy milyen, ha megsemmisítjük a saját jövőnket. A film végén hangtalanul suhanunk egy sötét országút felett, és Sarah Connor monológját hallgatjuk: „Ha egy gép, egy terminátor megtanulta becsülni az emberi élet értékét, talán mi is képesek leszünk rá.” Ezzel az optimista mottóval adta át a stafétát a közelgő új évezrednek a nyolcvanas évek klasszikus scifije.

Snitt, eltelik húsz év, és nyakunkon két újabb keletű SF blockbuster, a Transformers 2 (2009) és a Star Trek 2: Into Darkness (2013), melyek tanulságos választ adnak Sarah Connor monológjára.

A Transformers 2 elején a globális rendőrség vidám hétköznapjaiba nyerünk bepillantást. Az amerikai katonasággal szövetkezett jóságos autobotok a földgolyó különféle pontjain segédkeznek a világbéke fenntartásában. Sajnos hamarosan kiderül, hogy a mélyűrből újabb csapásra készülnek a békés naprendszereket kíméletlenül kizsákmányoló decepticonok. Főhősünk, a vidékről a pezsgő egyetemi városba kerülő amcsi parasztgyerek egy sorsterhes véletlen folytán a fejében hordja a mágikus formulát, melyre a decepticonoknak szüksége van, hogy feltámasszák rettegett vezérüket. A kiszámíthatatlannak legkevésbé sem nevezhető, de nagyon lendületes cselekmény során az autobotok ismét kénytelenek eltörölni pár világvárost és műemléket a Föld színéről az amerikai hadsereg hathatós támogatásával, de a végén szerencsére győz az igazság. Akárcsak a Terminátor 2, a Transformers 2 is egy monológgal zárul, de nem a technoapokaliszis ellen küzdő, gyermekét egyedül nevelő anya szavait halljuk, hanem a győztes amerikai hadakat vezető óriásrobotot. Miközben repülőgép-anyahajókat ábrázoló epikus tablókat látunk, Optimus Prime zengő gépbaritonja biztosít minket, hogy az autobotok mindig is az emberiség védelmezői lesznek, ő pedig ezúton is szeretettel várja minden testvérét a Földre. A film végső iróniája, hogy ezalatt a New Divide című szám szól a Linkin Parktól, attól a bandától, akik két évvel korábbi albumukban a Bush-féle neoimperializmus megsemmisítő kritikáját fogalmazták meg.

Míg a Transformers 2 a „végekről” érkező terrorista fenyegetés témájával játszik, a Star Trek 2 az „inside job” mítoszát dolgozza fel. (Vigyázat: spoilerteli övezet.) 2259-ben brutális terroristatámadás ér egy londoni toronyházat, ahol épp a galaktikus föderáció döntéshozói üléseznek titokban. A terroristák nyomai egy klingon bolygóra vezetnek. Ha az emberek csapást mérnek, kitörhet a fajok közti háború. Kirk kapitány természetesen bevállalja, hogy titokban körülnéz az ellenséges területen. Mindenki nagy meglepetésére a klingon bolygón nem terroristákat talál, hanem Khant, a mesterségesen kitenyésztett szuperkatonát, aki, mint az sok lövöldözés és űrbéli üldözősdi után kiderül, a földi haderő vezetőjének a megbízásából tevékenykedik, és az a feladata, hogy terrorfenyegetés szimulálásával háborút robbantson ki a klingonok és az emberek között között. Hogy a 9/11-áthallás teljes legyen, a finálé során tanúi lehetünk, ahogy egy űrhajó becsapódik a futurisztikus San Francisco belvárosába, de kevéssel utóbb természetesen győz az igazság.

Míg a Terminátor 2 a hidegháború végével kapcsolatos reményeknek adott hangot, a húsz évvel későbbi két blockbuster a háború állandósulását jelzi, a szakadatlan küzdelmet a vélt és valós belső és külső ellenség ellen. A Transformers 2 esti mese a jóságos autógyártó nemzetről, melynek nyomában valami furcsa okból mindig rettenetes pusztítás és nyomor jár (kizárólag a gonosz decepticonok miatt, persze). A Star Trek 2 esti mese arról, hogy a militarizált hatalmi gócok megszervezik a maguk háborúit akkor is, ha azokra semmi szükség. Mindkét sztori azt sugallja, hogy a jelenlegi világrendszer szükségképp kitermeli a maga antitesteit, amik ellen aztán jogos háborút vívhat – a jóságos katonai szuperhatalom árnyéka az állandó káosz és szükségállapot.

Tanulságos egymás mellé tenni ezt a három filmet, mert bizonyos értelemben egy paradigma kezdetét és végét jelzik. Húsz évvel ezelőtt a Terminátor 2 énekelte meg annak reményét, hogy nem hagyjuk a gépeket a fejünkre nőni és a harmadik évezred a világbéke, nem pedig a technopestis kora lesz. A Transformers 2 azt üzeni, hogy jobb lesz mégiscsak megbarátkoznunk a gépek uralmával, de ez nem baj, mert a gépekkel nincs semmi gond, ha egy bizonyos nagyhatalom kontrollálja őket. A Star Trek 2 pedig azt üzeni, hogy a problémát eleve nem a gépek jelentették, hanem mi magunk. Mi pedig nem változunk.