Büntetésképp annak a világnak, mely elviseli a kereskedelmi csatornákat és láncos kutyáikat, a pletykamagazinokat, újabb adag nyolcvanas évekbeli horror pattan a porondra: ezúttal párban tűnik fel két olyan film, melyeknek a párosításon túl semmi közük egymáshoz, így egymás mellé téve mégis kommunikálni kezdenek és szaporítják a szavakat. A metamorf tematika jegyében következzen Joe Dante 1981-es műve, a farkasemberes filmek Star Wars-a, párba helyezve a Clive Barker-féle rémvilággal, a Nightbreeddel.

A Howling a maga korában nagyjából hasonló technikai színvonalat képviselt, mint Lucas űroperája, és — az úgyszintén 1981-es An American Werewolf in Londonnal — számos likantróp opusz előtt nyitotta meg az utat. (Úgy látszik, a hollywoodi nagyköltségvetésűek már akkor is párban érkeztek, mint ma az ókori hőseposzok vagy a hangyás/szörnyes animációs filmek.)

A Howling főszereplője Karen, a sikeres tévés műsorvezető, akivel váratlanul kapcsolatba lép egy brutális gyilkosságsorozat elkövetője. A férfi randevút ajánl egy külvárosi helyen, titokban: már régóta figyeli Karent esténként a képernyőn, és ellenállhatatlanul vonzódik hozzá. Ez nyilván olyan médialehetőség, amire a Fókusz stábja csak legvadabb álmaiban gondol a Story-díjkiosztó utáni mámoros hajnalokon, úgyhogy a tévécsatorna rögtön be is szervezi a rendőrséget és mikrofont bújtat Karen ruhájába, mielőtt kiküldené az utcára csalétekként. A film azzal a jelenettel kezdődik, mikor a szőke bemondónő tétován járni kezdi a névtelen nagyváros egyik rosszhírű negyedét, az utcasarkon megvárja a sorozatgyilkos telefonját, majd, az utasítások szerint, elindul a találkozóhely felé — ahol már várnak rá.

A rosszul időzített kommandós rajtaütéssel végződő találkozó — melynek lényege sejthető, de részletei maradjanak titokban azok számára, akik meg is nézik a filmet — annyira megviseli Karent, hogy orvosi tanácsra kénytelen elvonulni egy kis hegyi rezervátumba, hátha a csoportterápia és a természet közelsége meggyógyítja a lelkét. Természetesen minden kezdő horrornéző tudja, hogy a rémálmokkal és amnéziával gyötört főhősök erdei kivonulása véletlenül sem a gyógyulás, hanem a rettenet fokozott visszatérésének az előjátéka, és ebben most sem kell csalódnunk: Karen terápiája ügyes tempóban, jól kidolgozott mellékepizódokon keresztül halad az újabb, igazán rettenetes tragédia felé… Profin összerakott, kellemes horror-klasszikus, mely a trükktechnika történetével kapcsolatban is elgondolkodtat amellett, hogy eszünkbe idéz egy csomó más nagy öreget (pl. az Alient). (Sok más kortársához hasonlóan egyébként a Howling is elkezdett osztódással szaporodni, és az ötödik vagy hatodik részig jutott. A folytatások a hírek szerint kevéssé értékelhetők; a harmadik pl. — igazi B-film gyöngyszem lehet — egy were-kengururól szól, aki a végén összejön egy kenguru-kutatóval.)

Térjünk át (egyelőre nem tudni, milyen okból) a Nightbreed c. filmre, mely arról nevezetes, hogy Clive Barker második nagystúdiós, önálló rendezői projektje volt a Hellraiser után. Az 1990-es mű filmként talán kevésbé érdekes, mint akár a Hellraiser, akár a Howling, egyrészt mert vizuálisan korántsem szolgál annyi újdonsággal, másrészt történetként gyakorlatilag ott ér véget, ahol elkezdődne. Ettől függetlenül egy erős hármast megérdemel, és akit érdekel a fantasztikum világképe, annak határozottan ajánlott darab. A Cabal c. kisregényből készült film Aaron Boone-ról, a nyugtalan lelkű illusztrátorról szól, aki pszichiáterrel próbálja kikutatni a fantáziájából előbugyogó borzalmas képek eredetét. Boone folyton egy kísérteties városról, Midianről álmodik; megrajzolja épületeit és szörnyalakjait, és mellé mindenféle brutális gyilkosságok részleteit. A bili akkor borul ki, mikor a pszichiáter, a David Cronenberg által emlékezetesen megformált Dr. Philip K. Decker (na, kire emlékeztet a név?), egyszer csak közli Boone-nal, hogy az általa megálmodott gyilkosságok a valóságban is pontról pontra megtörténtek. Itt kezdődik Boone kálváriája, mely egy kísérteties kórházi jelenet után egyenesen az álmokban szereplő titokzatos város felé vezet.

Midian megjelenésekor azonban váratlan fordulatot vesz a történet, és átváltozik oldschool horrorból urban fantasyvé: kiderül ugyanis, hogy az álombeli hely nem valamiféle démontanya, nem a pokol előszobája, hanem menedék: azok a csodalények laknak itt — a félig láthatatlan ember, a szatír, a törpe, állat-emberek, köddé változó nő stb. —, akiket a történelem hajnalán elüldöztek, kipusztítottak az emberek. Ők a „nightbreed”, az éjlények, és a film legemlékezetesebb jelenete a boszorkányüldözéseket és a holocaustot egyszerre idéző képsor arról az irtóhadjáratról, a gyűlöletnek arról a tombolásáról, melynek során a nemes és racionális emberiség extázisban koncolt fel és trancsírozott szét minden olyan lényt, mely kicsit is más volt, mint ő. A kezdetben rémvilágnak tűnő Midian valójában óvóhely — a hangulata olyan, mint egy bohémnegyedé, vagy a Total Recall mutáns-slumjáé —, és a film további részében nem az a kérdés, hogy mit kell tenni a csodavilágból érkező „rémálmok” ellen, hanem hogy ez a világ végleg elpusztul-e az egykori üldözők utódai miatt, akik a Boone-t követve egyre közelebb érnek…

A Howling és a Nightbreed szórakoztató értékükön túl azért izgalmasak, mert — kissé leegyszerűsítve — konzervatív és liberális oldalról beszélnek ugyanarról a dologról. A cselekmény fókusza mindkét filmben a fantasztikum beömlési pontja: az a hely, ahol az általunk ismert mindennapi világ interferál a rémséges, a természetfeletti, a csodás, a varázslatos világával. A Dante-filmben ez a vérfarkasok erdeje, Barkernél pedig Midian, a sorsüldözött szörnyekkel teli temetőváros (a két film közti párhuzam egészen vicces — és spoilerveszélyes — közvetlenséggel is megjelenik; érdemes élesíteni a szemet). Az eltérés nem a helyek jellegében, hanem megítélésében rejlik: a Howlingban a fantasztikumpont a borzalom fészke, az ember elállatiasodásának, gyilkossá, ösztönlénnyé válásának felszámolandó helyszíne, a Nightbreed viszont épp a felszámolók felszámolásáért írott kiáltvány, mely azt mutatja meg, hogy a gonosz tanyája valójában a száműzött csodák birodalma, azoké a csodáké, melyek ma már csak fura fantáziákként bugyognak elő a kiválasztottakból, de akkor is förtelemnek nézi őket a világ. Hogy a két kritika közül melyiknek van igaza, azt mindenki döntse el világnézete szerint, de az, hogy ennyire eltérő koncepciók ilyen színvonalon képesek vitázni ugyanazon a műfajon belül, miközben mint a műfaj tagjai békésen megférnek egymás mellett — nos, ez a fantasyről sugall valami lényegeset a gimnáziumi irodalomoktatás nyomában loholó pozőrködő groupie-művészettel és az elköteleződésmentes, cinikus kommersz kultúrával szemben egyaránt. De persze ezt is fölösleges túlmagyarázni — inkább nézzünk filmeket.