Végre elkészült az endless színes-szagos disztópiajánlója! Regények, filmek és novellák neves szakértőnk, rampion értő, gondos válogatásában, esszévé pörkölve! Fény és árnyék, kegyetlen városok és természetes textúrák (vendégszerepben: marcangoló vakondhordák).

•

Variációk antiutópiára

Az antiutópia az egyik leghálásabb sci-fi téma. Már a múlt század közepén glédában állt klisétárának összes kellékével: a látvány kódját Lang teremtette meg a Metropoliszban (1927), mely a prolik/uralkodók ellentétet is rögzítette a cselekmény fókuszpontjaként, a két lehetséges világtípust pedig Huxley és Orwell dolgozta ki a Szép új világ (1931) illetve az 1984 (1948) lapjain.

Az 1984 a kommunista típusú disztópia: nyílt, brutális diktatúra, ahol mindenkit elnyomnak, mindenki báb, a hatalom azt mond, amit akar, minden ügy közös ügy (még az is, hogy mit csinálsz otthon egyedül, sőt, az különösen), ideológiai húsdarálókban aprítják az emberek lelkét, és állandó a háború, mert a szabad népek szövetsége nem tűrheti, hogy más országok lakói (ha léteznek ilyenek) igazságtalan rendszerben éljenek (azaz ne nyomja el őket ugyanaz a központi hatalom).

A Szép új világ a kapitalista típusú antiutópia: harmonikus, csilivili gigatársadalom, ahol mindenkit hülye, kivéve azokat, akik zsenik, de azok is csak azért zsenik, hogy kooptált életstílust és társadalmi funkciót lehessen hozzájuk rendelni.

Míg a kommunista típusú diktatúrában (1984) mindenki rabszolga, a kapitalista típusú diktatúrában (Szép új világ) mindenkit boldog robottá drogoz a hatalom. A Mechanikus narancs punk-rock variáció az utóbbi témára, felütve a hetvenes évekbeli proli külvárosok hangulatával.

Lehet vitatkozni arról, melyik diktatúra a rosszabb, de ez a kérdés megválaszolhatatlannak tűnik, hiszen a dilemma az, vajon inkább úgy élnél-e, hogy még maradt a lelkedből egy csökevény, de azt céltudatos és szadista módon őrli fel egy hatalmi gépezet, vagy eleve nincs is lelked, mert boldogságra és hatékonyságra tenyésztett, tudatmódosított robot vagy. Nem tudom, én ezek közül melyiket választanám. Ha a harmadik opció az öngyilkosság, alighanem azt. (Hasonló dilemma ér egyébként, valahányszor két művészfilm megtekintése közül kell választanom. De ez mellékszál.)

Az 1984 és a Szép új világ is, a maga kezdetleges módján, sci-fi. Mindkettőből könnyűszerrel elképzelhetünk modern SF verziót: az 1984 gritty, hardver-orientált klasszikus cyberpunk lenne, ahol a prolik gigagyárakban vezérlik a futószalagokat agyi beépítéseikkel, esténként pedig sercegő holovízión kapják az osztályegységet megteremtő ideológiai moslékot. A Szép új világhoz egy virtuális valóság-alapú, Inception– vagy 13. emelet-szerű sztori illene, ahol 24. századi, 3D-interaktív Facebook mesevilágok ringatják a boldog polgárt abba az illúzióba, hogy ő igazi egyéniség.

Filmen eddig nem igazán létező, de nagyon erős antiutópia-variáns Philip Dick hátborzongató remekműve, a Faith of our Fathers című novella, mely a lovecrafti horror árnyát villantja fel, drogos vízióba csomagolva, a kapitalista antiutópia hátterében. Szintén érdekes irodalmi mutáció a „lefojtott antiutópia”, ahol lepusztult későmodern környezetben, thrillerszerű cselekmény kereti között sejlik fel egy nyomasztó világ, amiről valószínűsíthető, hogy valamiféle diktatúra, de pontos természete csak a sztori végére derül ki. Szocialista változatban Sztrugackijék dolgozták ki ezt a toposzt A kárhozott város című regényükben, neokapitalista Kafka-noir ízesítéssel pedig China Miéville tálalta fel The City & the City lapjain.

Az izgalmas irodalmi mutációk ellenére Orwell és Huxley – Lang közvetítésével – alighanem a sci-fi filmet termékenyítette meg leginkább. Következzen egy random csokornyi a celluloid techno-disztópiákból.

 

THX-1138 (George Lucas, 1970)

Rosszul megvilágított földalatti szerelőüzemekben, gépi pittyegés és mikrofonon átszűrt, robotszerű adatközlések monoton zajában termelik a harmadik világháborút túlélt 21. századi polgárok a birodalmi gárdistákra emlékeztető robotokat, amik aztán munka után megverik őket, ha nem úgy viselkednek, ahogy kell.

A Star Wars-saga „nulladik” része rendkívül szuggesztív és szűkszavú látomás egy 1984-szerű világról (ellentétben a regényből készült, meglehetősen közepes filmmel),  ezzel is igazolva a törvényt, miszerint George Lucas alkotói képességei ez idő előrehadtával exponenciális ütemben csökkennek.

 

Cypher (Vincenzo Natali, 2002)

A Cypher a harminc éve development hellben levő Neuromancer-film legújabb rendező-jelöltjének, a kanadai SF-titán Vincenzo Natalinak egészen kitűnő zsengéje. A kapitalista típusú antiutópiát megéneklő sztori akár napjainkban is játszódhatna valahol nyugaton. Morgan Sullivan, az irodai lúzer beáll ipari kémnek, hogy feldobja unalmas életét, de hamarosan rájön, hogy a játszma, amibe keveredett, sokkal nagyobb tétekben zajlik, mint gondolta. Az áramvonalas cyber-thriller sajátos James Bond-hommage, de közben a Mátrixot is kreatív módon gondolja tovább, nagyjából olyan narratív eleganciával, mint a tíz évvel későbbi (és harmincszor akkora költségvetésből készült) Inception. (Nem hiszem el, hogy leírtam ezt a mondatot. Kötözzetek meg és vessetek a Sznob Geekeket Marcangoló Vakondok hordája elé.)

 

Total Recall (Paul Verhoeven, 1990)

Paul Verhoeven, a kortárs európai filmművészet egyetlen jelentős alakja e filmben nemcsak a nemzetközi munkásmozgalomnak állított emlékművet, de a Philip Dick-megfilmesítések terén is lefektette a (máig meg nem haladott) mércét. A nyolcvanas évek klasszikus SF-jének csúcsteljesítménye kapitalista típusú antiutópiát énekel meg, mely nem is annyira üt el a mi világunktól. A 21. század szerencsés polgárai több négyzetméreres lapostévéken nézik reggeli közben a híreket arról, hogy a külső kerületekben verik a koszos mutánsokat, eközben pedig a háttérből már az egész naprendszert az energiára éhes óriásvállalatok irányítják. Egészen addig, míg felébred egy alvó ügynök… (Aki „Total Recall” alatt a hullarablásnak és nekrofíliának arra a gyomorforgató keverékére gondol, mellyel Kate Beckinsale férje 2012 nyarán megajándékozott minket, az gondolja át az életét.)

 

Szexmisszió (Juliusz Machulski, 1984)

 A kelet-európai sci-fi klasszikusában két lengyel lúzer, akiket egy hibernációs kísérlet során 1991-ben lefagyasztottak, 2044-ben tér magához egy olyan világban, ahol egy genetikai katasztrófa miatt már csak nők élnek, ők is a föld alatt. Miközben a nőkolóniában vita indul arról, hogy a torz betolakodókat kivégezzék vagy inkább a radioaktív felszínre száműzzék, hőseink megpróbálnak meglógni, és persze egyéb módokon is felkavarják a feminista status quót. Az 1984-paródiára emlékeztető, fergeteges vígjáték minden geek számára kötelező nézelmény, aki a Lajtától keletre született.

 

Tojin Kit (Tanaka Tatsuyuki / Studio 4°C, 2008)

 A Tojin Kit a Genius Party című anime-egyveleg különösen jól sikerült darabja. Eldönthetetlen, hogy kommunista vagy kapitalista típusú antiutópiában vagyunk-e. Egy koszos fémlabirintus mélyén egy drogdílernek tűnő lány ül katatón pózban a tévé előtt, mellette egy életre kelt rongyos plüssmaci sertepertél, akiről először nem lehet eldönteni, hogy kábítószeres látomás vagy valami furcsa szerkentyű. Mikor a lányra rátörnek a titkosrendőrség markolábjai, kiderül, hogy a válasz sokkal bizarrabb, mint gondolnánk. Tanaka Tatsuyuki kisfilmje megdöbbentő erejű vizuális haiku a diktatúra lélekpusztító mechanizmusairól és az elnyomottak kiúttalan menekülési kísérleteiről.

 

PS. A diktatúra és a fény

 A fenti filmek mindegyike a fény szimbolikus erejével játszik az elnyomás és felszabadulás kódjának kidolgozásához. Az elnyomás világát mindegyik filmben mesterséges fények, bezártság, szürkeség, hideg és funkcionális terek jellemzik, és e tompa, kellemetlen környezettel a cselekmény kulcspontján, többnyire a legvégén, hirtelen szembekerül a napsütés, a napfelkelte vagy naplemente, a természetes felületek (pl. fa) és természetes környezetek (pl. kert, erdő) látványa, vagy egyszerűen csak a szürkeséget megtörő, kromatikus színpaletta. Ezek a művek kitűnően példázzál, hogy a film és képzőművészet egyszerű, de végtelenül hatásos és ezerféleképpen továbbgondolható eszközökkel lép túl az irodalmi narráción, új és új oldalról világítva meg az olyan örök toposzokat, mint a sci-fi disztópia.