Élet a kulisszák mögött, avagy a drámai mellékszereplők hányatott sorsa egy Shakespeare-darabban. Következzen Jack ismertetője és egyben kedvcsinálója Tom Stoppard zseniális darabjához és filmjéhez: azoknak, akik valamiért még nem látták, és azoknak, akik túlságosan régen nézték meg újra.

•

1937 egy nyári napján Csehországban megszületett Tomáš Straussler. A család ismert okokból távozni kényszerült a kontinensről, és meg sem álltak Szingapúrig, majd jött Ausztrália, India, végül Anglia. Közben a kis Tomáš felvette a mostohaapja nevét, újságíró lett, színdarabokat kezdett írni, és még nem volt harminc, amikor lerakta az asztalra jelen cikk témáját. Később bedolgozott többek között a Brazilba, az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagba, és tett annyit a brit színháztörténetért, hogy kapjon egy lovagi címet és egy marék nagybetűt a neve után, de ez most mindegy.

Tom Stoppard 1964-ben ült neki, hogy színdarabba öntse ötletét a Hamlet két mellékszereplőjéről. Egész elfogadhatóra kalapálta: az 1966-os edinburghi bemutató után nyolc hónappal már a londoni Old Vic színház tűzi műsorára (meg is nyerték vele a legjobb darabnak járó Tony-díjat 1968-ban, 420 előadás után), és azóta rengetegen követték ugyanígy. Budapesten utoljára a Q\ Csoport adta elő 2005. október 10-én, az Első Pesti Gyárszínházban. Ami azt illeti, egy kedves és friss minimalista feldolgozás volt, ahol a tizenéves színészek egymást váltogatták a különböző szerepekben. Cukik voltak, na.

Íme a sztori: Rosencrantz és Guildenstern elmegy Helsingőrbe, ahol feladatul kapják Hamlet lelkiállapotának felderítését (úgymint kikémlelését) és felderítését (úgymint vidámítását), mert a Király és Királyné aggódik, hogy Hamlet keverni óhajtja a bajt. A bajkeverés megtörténik, természetesen, és hőseinket berántja a kanál.

Körülbelül olyan ez a helyzet, amikor egy ősi kastélyban, Britanniában egy folyosót keresztez két szellem, mély beszélgetésbe merülve (nem Dániában, a darab nem dánul van, dánul csak dánok értenek). Faltól falig léteznek – a folyosó egyik fala előtt és a másik fala után nem, hiszen a megfigyelő nem látja őket.  Alig lépnek elő, és elkezdenek gyanakodni. Tulajdonképpen az első néhány mondat már kérdés – mi történt korábban, miért történik, ami történik, és különben is, mit akarnak tőlük ezek az őrültek, akik körülveszik őket. A végén már csak haza akarnak menni. De azt nem lehet. Nehéz az NPC-k sorsa.

Stoppard a szégyentelenül egyszerű alapötletet zseniálisan bontja ki egy egzisztencialista, abszurd monológgá, amit éppenséggel ketten mondanak (két oldala van egy érmének), és néha bezavar Shakespeare. Rosencrantz és Guildenstern a Hamlet szélén lébecolnak, miközben megpróbálnak rájönni létük nagy kérdéseire – és néha átgyalogolnak a fő történésen, Hamlet, Polonius, vér, szerelem, retorika. A szövegben különösen kijön a különbség – Rosencrantz és Guildenstern jelenetei a Hamleten kívül modern stílust használnak, míg azon belül Shakespeare sorait.

A darabból 1990-ben készült film nem véletlenül nyert Arany Oroszlánt a 47. Velencei Filmfesztiválon. Az talán nem egyértelműen biztató jel, hogy maga Stoppard rendezte a (egy jó író nem feltétlenül jó rendező), de a főbb szereplőkre csak nehéztüzérségként érdemes hivatkozni. A címszerepekben Tim Roth és Gary Oldman. Az egyik 29, a másik 32 – pályájuk elején, a világhír előtt. A Színészt, a darab harmadik, meghatározó szereplőjét (aki itt apa, narrátor, végzet, maga a halál és a tudás, omnipotens és alantasságtól sem mentes, amilyennek egy istent képzelünk) Richard Dreyfuss kapta. Eredetileg Sean Connery nyert volna, de ő el volt foglalva a filmtörténet egy másik remekművével.  [Vadászat a Vörös Októberre. Hell yeah.] A többiek esetünkben nem számítanak: Hamlet, Polonius, Királynő, Király, Hamlet csaja… csak mellékszereplők. Rosencrantz, Guildenstern és a Színész hármasa adja el a sztorit. Az apró arckifejezések, a hangszín változásai mind a helyükön vannak, és adogatják a történetet tragédia és komédia között. Az előadás tökéletes, a színészek a helyükön (ott és úgy keresik a helyüket, ahol kell). A díszletek okék. A zenét a Pink Floyd szolgáltatta.

A film után különösen nagy csalódás volt a darabot rádiójátékban hallani. Ó, igen, van belőle rádiójáték is. Három. Az 1978-os erőtlen felvétel, bár az eredeti Old Vic-gárda adta elő, míg a BBC modern feldolgozásában 2007-ben a színészi játék kimerül az érzelmek=fejhang eljárásban. Az amerikai, NPR-változat még hátra van.

Nem kevesen húztak párhuzamot és/vagy talált különbségeket Beckett darabjával. A Godot-ra várva összehasonlítás bizonyára rengeteg lehetőséget kínál idegen szavak használatára, de mi most ebbe nem megyünk bele, mert nem lenne érdekes. Nehéz okos kis poénokat elsütni, metaszínház-szóvicceket, méregbe mártott szurkálódásokat, ha két posztmodern darabot próbálunk elemezni. Ráadásul színházdramaturg–esztéta diploma nélkül nem vagyunk ehhez elég análisan retentívek. De az biztos, hogy a Rosencrantz és Guildenstern megunhatatlan; minden alkalommal újabb és újabb kérdést vet fel, vagy legalábbis újabb szintjét egy ismert kérdésnek. Mindig szórakoztató, mert (a színházban) semmi sem biztos, semmi sem végleges. Még talán az sem,

“hogy Rosencrantz és Guildenstern halott.”

(Van belőle zombifilm. Rosencrantz and Guildenstern are Undead.)

[A cikkhez Vas István fordítását használtuk. Arany János Hamlet-fordításából csak ezt a sort itt a végén. A kettő együtt kapható, plusz a végére biggyesztettek egy elég unalmasnak tűnő irodalmi maszturbálást a két darabról, alig több mint egy sör áráért.]