Vannak regények, amelyek egyszerre szólhatnak felnőttnek és gyereknek, még akkor is, ha azzal kezdődnek, hogy egy halott fiút vet partra a tenger egy parányi szigeten. A dán származású, de Ausztráliában élő, angolul író szerzőnő könyve kifejezetten kedvesen becsomagolt történet egy kislányról, a filozófiáról és az emberi ellentétekről (meg olykor egy kutyáról, aki nem szeret átugrálni a tüzes karikákon).

•

Sokan pörögnek azon, hogy végül melyik polcra pakolható ez a regény, gyerekkönyv, felnőtt/ifjúsági szépirodalom vagy mese. A világ boldogabb hely lenne, ha a gyermeki nézőpontú narrációval végigvitt könyveket komolyan vennék, és nem dobnák automatikusan a mesekönyves dobozba csak azért, mert a könyv bizonyos elemei “mágikusak”. Igen, a másik vesszőparipa, a mágikus realizmus. Ez itt egyik sem, hanem egy gyermeknarrátoros egzisztencialista regény líraiba simítva. A rantnak vége, most jön az érdemi rész.

A szöveg gyakorlatilag három nap története, különböző időpontokra vagy eseményekre történő visszaemlékezésekkel megszakítva. A fülszövegben emlegetett nyomozás inkább egy emlék rekonstruálása, amely az eltűnt/halott anyuka felszívódására adhat racionális magyarázatot. A regény tere abszolút izolált, épp ezért megfelelő teret nyújthat a két véglet, az érzelmi-esztétikai irracionális és a józan-logikai racionális összecsapásának. Az ellentétet készre sütve kapjuk a művész anyuka és a filozófus apuka személyében.

Érezhető, hogy a gyermek az apjára hajaz, de ennek megvan a maga oka, mégpedig az, hogy mindketten a descartes-i racionalizmusba és az ő érvelési módszerébe menekülnek a félelmetes irracionális elől, amelynek része a veszteség, az érzelmileg hozzáférhetetlen anya, az átélt háború jelensége (és a belőle következő valóságkeresés kilátástalansága) is. Minou apja az univerzális igazságot, a kezdetet keresi, létezésének illúzióját megkapta az apja halála után egy dobozban, amelyben állítólag a szintén klasszikus filozófiai tanulmányokat folytató nagyapa munkássága van elégetett jegyzeteinek formájában. Ez a fajta életmegoldás közel áll hozzám, mert a tiszta ész erkölcsileg is tisztán tart, ugyanakkor a történetben pl. az apa elég szánalmas figuraként jelenik meg, aki az élettől való félelmében fordult a logikához. Az ellenpólust képviselő anya, és a jellegében hozzá köthető Ládás alakja, akik a többi szigetlakótól még színeikben is eltérnek (vörös haj, színes köpeny, festett ládák, cirkuszi kellékek, stb.) nekem kissé ellenszenves volt. A Tiszteletes szerintem valamilyen köztes irracionálisat, a hitet képviseli, de azt is gyakorlatiasan közelíti meg.

A három napig Minouéknál vendégeskdő halott fiú látszólag egy önkényes morbid elem, nem is sok minden derül ki származásáról, vagy hogy hová tart pontosan. Leginkább egyfajta gyóntató szerepet tölt be, és jelenléte a halál tényével való megbékélést is elősegítheti, legalábbis Minou számára bizonyosan. Ezért is van jó illata. A kezdetet kereső apa leginkább a véget találhatja meg benne, de az abszolútum keresésére adott cinikus válasz bizonyára a halál volna. Van ezen felül egy olyan, csak sejthető jelentésrétege, amelyet még nem sikerült teljesen feltárnom, de egyszer talán az is meglesz.

Én nagyon szerettem ezt a könyvet. Képei markánsak, a szereplők élnek – a fejemben Michel Gondry rendezi belőle a filmet.