Az endless tizedik születésnapján fellelkesülve ismét régi lendületünkkel szabadulunk rá az esszéműfajra. Oldalunk egyik alapítója, Dr. Turnip Rampion jubileumi székfoglaló beszédében éleszti fel a Lila Köd rovatot szendergéséből, hogy öt kultfilmet boncolgasson épülésünkre.

•

Tisztelt egybegyűltek!

Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy amikor belépünk a geek kultúra pantheonjába, akkor a tiszta nagyság és a csendes tökéletesség birodalmába, a kortárs művészet egyetlen igaz otthonába nyerünk bebocsáttatást. Mint azt az endless.hu fáradhatatlan recenzorbotjai az elmúlt évtized során nyilvánvalóvá tették, a kortárs regény, filmművészet és képzőművészet egyedüli progresszív terepét azok a fikcionauták képviselik, akik a fantasztikum végtelen dimenzióit fosztogatják, borzongató pszichikus interferenciákat keltve a jelenkor és az álomidő között. Aki a geek kultúrát nem tiszteli, annak nincs helye itt, körünkben, a civilizált emberiség legnemesebb intellektuális hagyományait őrző fellegvárban. Őrség! Vezessék ki azt a két tarisznyást, akik a lépcső alatt rejtőzködnek!! Vegyék el tőlük a  Heidegger-köteteket!!! Terroristák!!

Előadásomban öt kultjellegű tudományos-fantasztikus filmmel szeretnék foglalkozni. Ne is kerteljünk tovább.

A  Dark City (1998) egy középkorú férfi szól, aki emlékeit vesztve tér magához egy koszos motelban, egy halott prostituált társaságában. Noha egy idő után sikerül rekonstruálnia, kicsoda, és hazajut a feleségéhez, nem igazán találja a helyét a sötét nagyvárosban. Nyugtalanul bolyongani kezd, hogy megkeresse az emlékeiben élő napsütötte, tengerparti helyet, Shell Beach-et. Eközben különös erőkkel rendelkező, szörnyszerű lények veszik üldözőbe, és hősünk rájön, hogy meg tudja védeni magát tőlük. Az is kiderül, hogy a városban örökké éjszaka van, és a lakókon hátborzongató kísérleteket végeznek a különös idegenek. A macska-egér játék természetesen Shell Beach-en ér véget, ahol nemcsak az idegenek céljaira derül fény, de az is kiderül, látja-e hősünk újra a napfényt és hazatér-e valaha a feleségéhez.

A Vanilla Sky (2001) főszereplője egy középkorú milliomos playboy, aki ismeretlen okból börtönbe került és folyamatosan maszkot visel. Miközben az őt kezelő pszichológusnak elmeséli, hogyan jutott ide, emlék-szilánkokból kirajzolódik előttünk egy viharos szerelem története, melyet át- meg átszőnek finom utalások arra, hogy amit látunk, nem teljesen igaz. A cselekmény fő kérdése az, hogy mi kitaláció és mi igaz a történetből, és viszontlátja-e valaha hősünk a szerelmét.

Az Eternal Sunshine of the Spotless Mind (2004) főszereplője egy középkorú író, aki elhatározza, hogy mesterségesen kitörölteti az agyából a volt szerelmével kapcsolatos fájó emlékeket. A sztori nagy része az író fejében játszódik: miközben sorban semmisülnek meg a romantikus és fájdalmas emlékképek, hősünk ráébred, hogy mégsem akarja elfelejteni a múltat, és hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálja egykori szerelmének képét elrejteni olyan félreeső emlékekben, amiket a szorgosan zümmögő agyszkenner nem talál meg. A sztori végső kérdése természetesen az, hogy újraéled-e a szerelem és erkölcsileg vállalható-e a valóságrombolás, amit az emlékkioltó agyszkenner és az azt üzemeltető vállalkozás művel.

Az Inception (2010) főszereplője egy középkorú férfi, aki abból él, hogy adatokat lop ki mások álmaiból. A férfit emlék- és álomképek kísértik volt feleségéről, aki a szeme láttára lett öngyilkos. Miközben a férfi tető alá próbál hozni egy utolsó nagy rablást, vissza kell térnie a nyomasztó álomképekbe, melyek üldözik. A sztori végső kérdése az, hogy hősünk le tudja-e zárni a múltat és hazajut-e a gyerekeihez.

A La Jetée (1962) a francia újhullám egyetlen nézhető filmje, egyben azon ritka filmek egyike, melyekben gyakorlatilag nincs mozgókép. Chris Marker minimalista SF klasszikusa (mely később a hozzá képest szószátyár és gyermeteg 12 majom (1995) alapjául szolgált) a harmadik világháború után játszódik, a Párizs romjai alatti kazamatákban. Az emberiség beláthatatlan időre a föld alatt rekedt a radioaktivitás miatt, az energia és élelem fogyóban. A félhomályos folyosókól álló lágerben német tudósok kísérleteznek francia foglyokon, hogy elhárítsák a közelgő véget. Főhősünk egy középkorú férfi, akit kísérleti alanynak választanak ki. A férfit emlékképek kísértik – egy gyönyörű nő arca, még a háború előttről, és egy gyilkosság képe, aminek gyerekként a tanúja volt. Mint kiderül, ezek a képek fontos szerepet játszanak a németek terveiben: a kísérletek célja az, hogy a foglyok elméjét képessé tegyék az időutazásra, így keresve kiutat a radioaktív pokolból, ehhez pedig jól jönnek olyan alanyok, akiknek nagyon erős a fantáziája. Hősünket előbb a múltba küldik vissza, abba az időbe, mikor léteznek autók, fürdőszobák, madarak és üzletek. Hősünk természetesen összefut az emlékeiben szereplő szépséges ismeretlennel, a sztori fő kérdése pedig az, hogy sikerrel járnak-e a németek kísérletei, és ha igen, milyen sorsra jut a végén a hősünk.

Variációk otthonkeresésre

 A fenti öt filmben az alábbi közös:

• mindegyik egy középkorú férfiról szól, aki nem találja a helyét a világban

• a férfit képek (emlék- vagy álomképek) kísértik

• a történet során kérdésessé válik e képeknek a valósághoz fűződő viszonya

• a cselekmény megoldását a képek és a valóság viszonyának a tiszázása jelenti

• e viszony jellegétől függ, hogyan végződik a férfi bolyongása.

A La Jetéé esetében a képek a háború előtti kor emlékei, a pedig kérdés az, hogy az emlékeket időutazóként újra valósággá lehet-e változtatni. Az Inceptionben a képek a halott feleséggel kapcsolatos (rém)álmok, a hazatalálást pedig az teszi lehetővé, hogy hősünk ráébred, a képek végérvényesen a múlthoz tartoznak. Az Eternal Sunshine…-ban a képek egy szerelem emlékei, és a főhős bolyongásának végét az a felismerés jelenti, hogy az elmúlt fájdalom az életöröm forrása is lehet. A Vanilla Sky esetében a képek szintén egy szerelem képei, hősünk sorsa pedig attól függ, hogy rájön-e, mennyi belőlük a valóság és minek az elfedésére szolgál a maradék. A Dark City esetében a képek a Shell Beach-csel kapcsolatos benyomások, hősünk sorsa pedig azon múlik, hogy rájön-e, ezek valóban emlékek-e, és ha nem, akkor micsodák.

A hazavágyódás képeinek technikai közvetítettsége

 A főhőst kísértő képek és a valóság között mind az öt filmben valamilyen technológia apparátus közvetít. A La Jetée-ben az apparátus az időutazást kiváltó drog, az Inceptionben az álomkeltő gépezet (ami a mozi metaforája), az Eternal Sunshine-ban az emlékeket kiirtó agyszkenner, és ha még több spoilert akarnánk elszórni, akkor a Vanilla Sky és a Dark City esetében is megnevezhetnénk a vonatkozó mechanizmust.

A főhős alapdilemmáját mind az öt filmben a technológiai apparátus definiálja. A La Jetée esetében az időutazást kiváltó szer azt teszi lehetővé, hogy a múltbeli képek megelevenedjenk és jelenidejűvé váljanak, a cselekmény végső kérdése pedig ennek megfelelően az, hogy mi lesz, ha megpróbálunk visszaolvadni a borzalmas jelenből a harmonikusnak vélt múltba. Az Inception esetében a mechanizmus az álmodógép, ami megeleveníti a fantáziát, a cselekmény alapkérdése pedig ennek megfelelően az, hogy főhősünk le tudja-e győzni a valóságérzékelését megzavaró, feldolgozatlan traumáat. Az Eternal Sunshine esetében a mechanizmus az emlékpusztító agyszkenner, a cselekmény alapkérdése pedig ennek megfelelően az, hogy jobb-e kiirtani magunkból a fájdalmas emlékeket, mint beépíteni őket az önképünkbe.

A futurisztikus technológiák és a boldogtalan szerelmi szál miatt mind az öt filmnek egyhe cyber-noir utóíze van (a Dark City és a La Jetée esetében nem is annyira enyhe). Míg a klasszikus noirban a szerelmet a pénzzel és hatalommal kapcsolatos korrupt játszmák ítélik halálra, a fenti öt filmben a szerelem esélyei a valóságot manipuláló mechanizmus természetén múlnak. Az Inception esetében a tragikus szerelem emlékeit halálos kísértéssé nagyítja az álomgép, a La Jetée-ben a szerelem emléke a mocskos jelenből a tiszta múltba hívó szirénhang, az Eternal Sunshine-ban a szerelem emléke kezdetben átok, az agresszív technikai beavatkozás hatására azonban átváltozik az önérzet forrásává. A Dark City és a Vanilla Sky a kollektív, illetve egyéni sorsmanipuláció káros segédleteként mutatja be az emlékeket felülíró futurisztikus technológiát.

Emlék, látszat, lét

 A technológia mindegyik filmben felpuhítja valóság és virtualitás határát: valóságossá teszi a képeket vagy képekké oldja a valóságot. Az öt film együttesen azt boncolgatja, hányféleképpen tudjuk képeke révén manipulálni önmagunkat, és hogyan üt vissza ránk az ilyen kísérletezés. Az öt film összeolvasva mintha azt üzenné, hogy miközben emlék- és vágyképeink definiálják, kik vagyunk, ezek a képek blokkolni is tudják képességeinket, megmérgezve és megfojtva a jelent. Az Inception és a Vanilla Sky azt sejteti, hogy a múlt kísérteteit akkor tudjuk elűzni, ha társak segítségével szembesülünk a virtuális démonokkal, a La Jetée pedig mintha azon töprengene, hogy emlékeink és álmaink munkára foghatóak-e a társadalmi progresszió érdekében anélkül, hogy az egyén szétroncsolódna. Az Inception, az Eternal Sunshine és a Dark City tanulsága, hogy a traumatikus képek béklyójából az a kiút az, ha kreatívan felülírjuk vagy továbbgondoljuk a múltunkat, tényszerűen hamis, de a lehetőségeink szempontjából igazabb alternatív előzményt konstruálva magunknak.

 A pantheonba s tovább

 Tisztelt egybegyűltek! A fentiekben a bölcsész áltudományok alávaló szófordulataival szennyeztem be öt jobb sorsra érdemes geek kultfilm ajánlóját. Csak remélni tudom, hogy a lényeget elvétő dadogásom nem tereli el a figyelmet arról a tényről, melynek megvilágítása tulajdonképpeni célom lett volna. A geek kultúra csodákkal teli pantheonja két nagyon fontos sajátossággal bír: egyrészt pontosan ugyanúgy lehet parttalan, parazita áltudományos szellemi maszturbáció tárgyává tenni, mint a végső halálhörgéseit hallató, de a kulturális hatalmi pozíciókat jó érzékkel befoglaló banális sznobművészet förmedvényeit, másrészt ez utóbbiakkal ellentétben a geek kultúra valódi kulturális értéket képvisel, mert úgy játszik sokértelmű, végtelenül interpretálható örök szimbólumokkal és szimbolikus struktúrákkal, hogy közben ártatlanul és gátlástalanul szórakoztat, és újra meg újra bizonyítja, hogy a mese ereje ősi és elpusztíthatatlan. Az, hogy az életünknek értelme van, túlnyomórészt a fantázia birodalmainak köszönhető, melyek karbantartják a robotmunkában és kilátástalanságban elfásuló lelki műszereinket, azt a csodálatos emberi célhardvert, mely a létező világ fölébe új világokat húz, elgondolja azt, ami nincs, és a lehetőség végtelenjét fürkészve újra meg újra átértelmezi a jelent. Ha minden ember geek volna, nem ilyen alávaló világban élnénk. Ezért is szolgál különösen nagy örömömre, hogy az endless.hu tizedik születésnapján köszönetet mondhatok annak a rengeteg embernek, aki munkájával és figyelmével megtisztelte ezt az oldalt, és részt vett a fantázia életben tartásáért vívott globális mozgalom szórakoztató munkájában. Fikcionauták – to infinity and beyond!