A képregényekről prózára váltó Warren Ellis frissen publikált második regényét már hónapokkal ezelőtt felfokozott várakozás övezte. Jack a megjelenés pillanatában csapott le a könyvre, és most mi is megtudjuk, vajon a noiros, New Yorkos, remek alapötletre épülő történet megérdemli-e az elismerő kritikákat.

•

rationale of a new york cop
patience of a chopping bloc

A krimiirodalomnak és bűnügyi filmeknek három rocksztár rendőrsége van, amelyeket mindenki ismer Tűzföldtől Szibériáig: a Scotland Yard, az LAPD és az NYPD. Ha nem ismered ezeket a rövidítéseket, valószínűleg egy barlangban élsz. De akkor hogyan jutott el hozzád ez a cikk?

Rendőrökről szívesen olvasunk; nyomozásról, tanúk és tettesek kihallgatásáról már a Bibliában is szó esik, habár az igazi detektívesdi csak a XIX. században indult be. A magándetektívek kezdték, persze – de aztán szépen lassan az igazi, államilag alkalmazott, jelvényes zsaruk is megkapták a maguk irodalmát. Ezerszámra juthat most eszedbe példa, Kojaktól Kántorig. A Gun Machine egyik szereplője egyébként bővebb betekintést ad a rendőrös sorozatok lélektanába és komfortérzetet adó belső logikájába, de ezt semmiképpen sem fogom idézni. Fedezd fel magadnak, az ír kocsma csaposának monológjával együtt (témája: miért a nonstop szumócsatorna a tökéletes választás egy manhattani sportbárban).

Warren Ellis detektívregényt írt, klasszikusat, noirt, New York-i sorozatgyilkosost. Nagyon-nagyon keményen küzdök a bennem lakó mangalány fejhangú visongásának csillapításával. Amikor olvasni kezdtem, a visítás szépen lassan átlépett az ultrahangba, felhergelve a környékbeli kutyákat. Mert, öregem, ez a könyv jó. Mondhatni tökéletes. A Crooked Little Vein nem volt az. Warren Ellis olyan, mint a cyberszex: ha nem jó, akkor is jó egy kicsit, de az első könyve valahogy… súlytalan lett. Nem állt össze koherens és ütős egésszé; nem regény volt, inkább szubkultúra-roadmovie. A romantikus szál sem volt túl meggyőző. Ehhez képest a Gun Machine hibátlan. Precíz, kerek egész, ahol minden mondat a helyén van. Ellis korábban is felpróbálta a zsarusztorit: emlékezhetsz a Fell-re, a Ben Templesmith-szel közös képregényre, amit egyéb elfoglaltságaik miatt félre is tettek, talán örökre. Sajnos. De a Gun Machine ott folytatja, ahol a Fellés például a Drót abbahagyta: megkapjuk John Tallowt, a késő harmincas, kiégett nagyvárosi zsarut (“I’m a New York City police officer. I don’t live like a normal person. I don’t take days off. Ever.”), aki felfedez egy lakást, tömve lőfegyverekkel. Mindegyikhez kapcsolódik egy megoldatlan gyilkosság. Tallow pedig nekünk nem, de a saját maga számára meglepő módon érdeklődni kezd, és összekapja magát. Kap két New York-i helyszínelőt segítségül, akik a warrenellisi kánonnak megfelelő mértékig hangyásak és viccesek. A kis csoport pedig elindul, hogy fogjon magának egy sorozatgyilkost, aki annyira buggyant, hogy saját dimenziót gerjeszt.

A hangulatfestés nagyszerű. Aprólékosan leírt képekben villan fel a szociális képességekkel nem rendelkező nyomozó, a már-már scifibe illő sorozatgyilkos és New York: hármójuk kapcsolata minden utcasarkon új irányba lök minket. Nem voltam biztos abban, ha már itt tartunk, mikor jön be a természetfeletti, mikor derül ki, hogy a gyilkos valójában egy ötezer éves kandáriai démon. Nem jött, hadd spoilerezzek ennyit – viszont a Mannhatta-sziget őslakói előkerültek. Van benne egy szibériai fegyverkereskedő is, politikai játszmák a new yorki rendőrség legfelsőbb szintjén, egy csodálatos steakes szendvics recept, az információhordozók rövid elemzése, és egyetlen kikacsintó popkulturális utalás (pont a Drótra, ami azt illeti). És rengeteg rendőrségi rádióadás, ahol azért ki-kivillan a “godzilla bukkake” kitalálójának kifacsart vonzalma az abszurdhoz. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy a sztoriba folyamatosan beszűrődő fóniában olyan bűncselekmények sorjáztak elő, amiket valóban elkövettek egymás ellen New York városának huncut lakosai.

Warren Ellis írt egy old school, New York-i zsaruthrillert, és ezzel boldoggá tett engem.

A regény hivatalos trailere: