Welcome to Hoxford
A Ben Templesmith elborult miniképregényéből készült rajongói film a világ legveszélyesebb börtönébe kalauzol, ahol embernek látszó teremtmények küzdenek embernek sem látszó teremtményekkel. Jack ismertetőjéből kiderül, milyen egy profi amatőrfilm és miért érdemes elolvasni az alapjául szolgáló képregényt.
•
Az endlessen már többször emlegetett Ben Templesmith munkái szépen lassan, szépen sorban feldolgozásra kerülnek – a Wormwood és a Fell gyakorlatilag csak példák, nem pedig átlagból kiemelkedő képregények a poliprajongó ausztrál tevékenységéből.
Hoxford egy börtön. Ha valaki félreértette és a Roxfort/Hogwarts irányba indult, most kapcsoljon el. Hoxfordba ugyanis azokat a bűnözőket küldik, akik csínytevéseikkel felbolydítják Amerika börtöneinek békés, nyári virágos rétek lusta délutánjaira emlékeztető mindennapjait. A négyrészes képregény antihősei sorozat-, kéj-, darabolós-, apa-anya-gyerek-, tömeg- és rablógyilkosok és erőszaktevők (az emberölés előtt, közben vagy után), így menetrendszerű elhullásuk nem okoz különösebb meglepetést vagy ajakbiggyesztést. Az ellenoldal pedig nem ember, így a vériszamos lapokon tovagördülő folyamatos gyakás tulajdonképpen két hangyaboly csatájának látványára emlékeztetne, ha nem lenne bolond főhősünk: Raymond Delgado, aki mindeközben Kronosz, a titánok ura. És néha az új Jézus. Mindez annak köszönhető, hogy úgy gyűjtötte karonülő korától az elmeháborító élményeket, mint más gyerek az üveggolyót. Na persze Hoxfordban, mint Csodaországban, mindenki őrült. Még az az egy pszichiáternő is, aki valami értelmezhetetlen okból Ray gyógyszerezésében látja kiteljesedni pályája csúcsát, és emiatt kész magára haragítani a börtönigazgatót, aki a fent említett szörnyek alfahímje egyben (Ha nem volnál őrült – válaszolt a cheshire-i macska -, nem jöttél volna ide).
Egyszóval: van a képregény. Embernek nem nevezhető emberek és emberevő nememberek csatája egy világtól elzárt supermax börtönben, melynek végén… legyen elég annyi, hogy a csaj életben, és nagyjából sértetlen marad.
Eltelt aztán néhány év, és valakik csináltak a képregényből egy filmet. Nem hangzik jól, ugye. Horrorképregényből horrorfilm: az esetek többségében A-nak tervezett B-filmek, vagy kapásból papírtokos dévédére szánt ZS-kategóriás bélsár születik. A Welcome to Hoxford egyetlen okból kivétel. Ez egy rajongói film. És a rajongói filmek, amiket a móka és kacagás kedvéért készítenek a hűvös profik vagy lelkes amatőrök, soha nem lehetnek rosszak. Vannak profi és amatőr megoldások, kisebb vagy nagyobb költségvetés, de ezen túl valakinek biztosan tetszeni fog egy lájk erejéig.
Őszinte meggyőződésem szerint a magyar amatőr filmgyártás egyik legjobb darabja.]
A Hoxford a profi véglet. A hogyankészült-videók tanúsága szerint nagy mennyiségű drága munkaórát feccöltek a fényképezésbe, a jelmezekbe és díszletekbe, a CGI-be – külső szemlélő számára nem lenne meglepő, ha a végeredményként nem egy tizenöt perces, ingyenesen elérhető szkeccs, hanem egy másfél órás termék született volna, ha ezek a színészek egyáltalán hajlandóak lennének lemenni a B kategória alá. Jason Flemyng és Dexter Fletcher a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső és a Blöff mellett egy kupac másik filmben is emlékezetes alakítást nyújtott, Arben Bajraktaraj nagy pillanata még várat magára, bár kis-közepes pillanatokat felsorol az imdb. A befektetett gondos munka egy másik ponton is jól látszik – a film mellé kapunk egy apró ajándékot is: a Seppuku Paradigm által írt filmzene letölthető a honlapról.
A film persze adaptáció. Nem követi lépésről lépésre a képregény történetét, kihagyja a névvel/szöveggel rendelkező szereplők nagy részét, sőt: a film zárójelenete a képregény harmadik részének ötödik oldala, még a fő történetszál sem jut el a végéig. De ez persze nem baj. Megáll a maga lábán így is, de akár tekinthetjük a képregény trailerének. És mivel a trailer célja, hogy megnézzék, íme: Welcome to Hoxford. Ne ejtsd el a szappant.